NEM TALÁLTÁL ELŐADÁST MA ESTÉRE?

Remek színészek. Elgondolkodtató történet a vallásról és az emberi gyarlóságról. Maga a színház épülete is különleges.

Szinte veletlenul talaltuk magunkat a Tesla szinhazban egy vasarnap este, sem a szinahzat, sem a tarsulatot nem ismertuk. De csodalatos megleptesben volt reszunk: nagyszeru szinhazi elmeny volt, a lelkes es nagyon tehetseges tarsulat fantasztikusan jol adta elo Arthur Miller klasszikus dramajat. A rendezes is kifogastalan volt, preciz, nem tolakodo, a drama mondanivaloja ervenyesult vegig irritalo rendezoi magamutogatas nelkul. A tarsulat nyilvan minimalis anyagi raforditassal megis nagyon otletes jelmezekkel es jelzeserteku diszletekkel is kepes volt teljes egeszeben eletre hivni a drama erzelmi es intellektualis mondanivalojat. Szinte minden szinesz kituno volt, de boronyak Gergely Proctor szerepeben kulonosen nagyot alakitott. Vas Zoltan Ivan mint rendezo teljesen a drama szellemsiseenek rendelte ala az eloadast. Ez a drama mindenekelott a gyuloletrol, a hazug propagandarol, a bornirt ostobasagrol, a vallas agyat benito intoleranciajarol es a muveletlen emberek elkepeszto befolyasolhatosagarol szol – es ezek a temak ma Magyarorszagon eletbevagoan fontosak. Ez egy kituno rendezo es kituno szinhaz, ha ezt a szinvonalat hozzak rendszeresen akkor erdemes minden eloadasukat megnezni – nagyon ajanlom!

Soha nem hallottam még korábban a „Tesla Teátrum” nevű, VII. kerületi helyről, így hát szerencsét próbáltam február 10.-e vasárnap este, és valószínűleg nem utoljára tettem ezt. - Helyszín , díszletek, fények: A Tesla színházteremmé avanzsált egyik felső-szinten helyet foglaló helyisége majdnem ideális kis-, és közép-méretű színházi előadások lebonyolítására. Széles, tágas és szellős nézőtér, szinte körbeülhető, sokféle aspektusból jó rálátást engedő, kényelmes, Tonet-szerű széksorokkal. A színház (legalábbis ebben a konkrét darabban) azonban elég keveset hozott ki a hely adta lehetőségekből. A nyilván kis-költségvetésű, nagyon fiatal színészekből álló stábbal előadott darabnál is megtehették volna például legalább azt, hogy ugyanabból a drapériából mely színfalakat helyettesítve hátteret képezett a játékosok mögött, vágnak még néhány véggel, és bevonják vele a nézői-sorok fölé, illetve elé, igen határozottan belógó, Tüzép-barokk stilisztikai elemeket tartalmazó, szoc-reál vasszerkezetet, mely egyébként a színpadi világítás nagyobb részének is helyet ad. Kreatívabb rendező egy ilyen drapériára akár az adott darabnak megfelelő, video installációkat vagy legalább mintákat is vetíthetne, de ha csak simán beburkolták volna bármivel ezeket a vasakat, az is nagyban segítette volna az egyébként a XVII. század amerikájában játszódó darab történeti hitelessége látszatának fenntartását. A Tesla egyébként hasonlatosan a 3 utcányira elhelyezkedő RS9-hez, a minimalista modern színház egyik reprezentánsa, nagyon kevés díszlettel, maszkkal és kellékkel dolgoznak, a színpadi szerepjáték kapja a fő hangsúlyt. A látványelemekkel kapcsolatban ugyancsak kissé furcsáltam, hogy az elején még füstgéppel is meglehetősen misztikus tematikát hangsúlyozó eszközök tárháza rögtön az előadás kezdetén ki is merül, a rendező már a kezdésnél szinte szó szerint elsüti az összes puskaporát. Innentől maradt tehát a színjáték és történet elegye, mint élményforrás. - Színjáték, színpadi teljesítmény: Semmiképp nem szólnám le a Tesla nagyon fiatal és nagyon lelkes társulatát, de azt kell mondjam, hogy ez a lelkesedés magával hozta a 10.-i előadás hibáit is. Ugyanis a meglehetősen népes társulat minden tagja 1000%-ig bizonyítani akart minden szerepben és időpillanatban, függetlenül attól, hogy az adott szereplőnek az adott helyzetben kulcsfontosságú bejelentenie valója adatott vagy csak félmondatos statisztai beszólása. Az előadásnak így nem volt igazi dinamikai íve (pedig a történet adta volna a katarzis felé való élénkülés lehetőségét), alig voltak hangsúlyos momentumok, mindenki folyamatosan visít, sikít, dühkitör, minden megnyilvánulás harsány. Ez az állandósult, eltúlzott érzelmi szikraeső annyira zavart, hogy az elején nem is tudtam miatta érzékelni az egyébként elég tisztán megírt történet kisebb részeit. Korábbi kórus-énekesi tapasztalataimból jól ismerem ezt a hibát, mikor egy énekkar minden tagja csak forte-ban tud gondolkodni, állandóan kiabál, ami miatt egysíkúvá, lapossá válik a produkció, nincsenek kontrasztok, melyek kihangsúlyoznak fontos momentumokat. Olyan, mintha egy olyan hegyet szemlélnénk, amiből bármilyen aspektusból nézve csak a csúcs látszik, nem érzékelhető a kiemelkedés, olyan mintha nem is hegy tárulna a szemünk elé, csak egy fennsík… Kár, pedig volt néhány igazán szép színészi teljesítmény is, különösen a Parris tiszteletes-t alakító Király Adrián-ét, vagy a John Proctor-t formáló Boronyák Gergely-ét érzem szükségesnek említeni.