Az embernek mindig csak arra van ideje, amire igazán szeretné, hogy legyen, de én pont azt szeretem,
hogy soha nincs időm semmire.
Tóth Edunak hívnak, mindig is én voltam a kedvenc a családban, csak már nem emlékszem, melyikben.
No mindegy, ezt hagyjuk, nekem már a tanulóvezetők sem állnak meg a zebránál, az meg milyen már, amikor munkába menet pont az a busz üt el majdnem, amit éppen lekéstél?
Jó, tudom, tudom, a sors útjai kifürkészhetetlenek, de hol lehet itt rágyújtani? Persze ilyeneket nem kérdezek meg társaságban. Különben is, engem tradicionálisan neveltek, az Aladdintól például Jázmina dekoltázsa miatt voltam eltiltva, a Bogi pedig ma olyan titokzatosan viselkedett fizikaórán, hogy a tanárnő beírta hiányzónak.
Bogi a gerelyhajító csapat leggyönyörűbb reménysége, már az első edzésen kiszúrtam magamnak.
Mindig visszahoztam a rúdját, és bár sokat szaladtam, hálás szeme minden kilométert megért. Mindenki azt javasolta, hogy inkább a súlylökő csajokkal próbálkozzak, de tőlük mindig megijedek. Ebből talán már kiderül, hogy szerintem a rendíthetetlen lelki békénél talán csak a megingathatatlan nyugalom a fontosabb, de ezen most nem fogunk összeveszni.
Mindig is a kék volt a kedvenc színem, pedig a zöld, a Huckleberry Finn című ifjúsági regényből pedig
Huckleberry Finn a számomra legszimpatikusabb karakter, a Nils Holgerssonból pedig Kákalaki Akka, de Pocoknak is vannak jó pillanatai.
28 esztendős vagyok, örülök, amikor szerda van, és szeretem, ha eszembe jut a pin-kódom. A keresztrejtvényeket viszont utálom. Nekem ne mondja meg senki, hogy hány betű.
Ami a legfontosabb, hogy gondtalan, bohém kamaszéveim Pécs városában töltöttem, a közlésigényem már akkor is harmincötszöröse volt a megengedettnek, nem beszélve a többszörös skizofréniámról, amihez kezdek már lassan hozzászokni, annyi, hogy reggelente nehezebben jutok be a fürdőszobába, de a lényeg, ahogy ezt a kedvenc íróm, J. D. Salinger lezárná: Nem pofás kis történeteket várok tőled. A zsákmányodra vagyok kíváncsi!