„Az észt azért kapta az ember, hogy megszabadítsa magát, tehát meg kell szabadulni. Miért ne oltsa el az ember a gyertyát, amikor nincs mire néznie többet, amikor mindenre olyan utálatos nézni? De hogyan? […] Egy tehervonat épp akkor ért oda…”
A varázslatos Anna Karenina a társaság megbecsült tagja. Mindene megvan: magas rangú férj, gyerek, tisztelet. Ám egy végzetes napon összetalálkozik a fényes karrier előtt álló, fess katonatiszttel, Vronszkijjal. Ekkor még nem tudja, de ettől a pillanattól fogva élete már sohasem lesz az, ami eddig volt.
Lev Tolsztoj négy évvel a Háború és béke befejezése után, 1873-ban kezdett bele második nagyregényébe, az Anna Kareninába, melyről Nyikolaj Sztrahovnak írt levelében így vall: „Ez a regény az első valódi regény életemben, nagyon megfogta a szívemet.” Tolsztoj levelezéséből tudjuk azt is, hogy Puskin műveinek hatására született meg benne az ötlet, hogy regényt ír egy tragikus élményből. 1872-ben szemtanúja volt, hogy egy fiatal nő féltékenységi rohamában tehervonat elé vetette magát. Tolsztojt a halott, összeroncsolt nő látványa sokáig nyomasztotta. Tizenegyszer dolgozta át művét, mire megszületett az a végső változat mely Annát az irodalom legnagyobb hősnői közé emelte, s amely - Thomas Mann szavaival élve - minden idők „legnagyobb társadalmi regénye”.
Velekei László Harangozó-díjas koreográfus alkotásai fókuszában mindig az emberi érzelmek és azok mozgatórugói állnak. Tolsztoj terjedelmes regényéhez is ezzel a szűrővel nyúl: lecsupaszítva a cselekményt, a két főhősre, Annára és Vronszkijra helyezi a hangsúlyt úgy, hogy közben szakít a kronologikus történetmeséléssel.