Balassa Sándor (1935-) legjelentékenyebb operájaként tartják számon az 1978. október 20-án a Magyar Állami Operaházban bemutatott Az ajtón kívül című művet. A tragikus sorsú Wolfgang Borchert drámája nyomán készült szövegkönyvet Fodor Géza esztéta jegyezte. A felvonások helyett öt tételre tagolt opera valahol Európában játszódik, háborús időkben. A főszereplő Beckmannról a komponista így írt: „…legfőbb tulajdonsága, hogy ember maradt, és felelősséget érez saját és mások tetteiért.” A kórus megsokszorozza Beckmann alakját, s így léttapasztalatát egyetemessé teszi. A nyugtalanító énekbeszéd, az apokaliptikus rettenet és a meghökkentő kuplé egyaránt megfér a kompakt remekműben.

Rommező csata után, valahol Európában.

I. tétel
Rövid, szuggesztív hangú zenekari bevezető után a kórus, a névtelen tömeg jajszava hallatszik. Megjelenik a Halál, mint temetkezési vállalkozó. Rendkívül elégedett.
"Úgy hullanak,
Mint ősszel a legyek"
Kegyetlen ellentét: a szavakba sem önthető fájdalom s a banális szövegét hajtogató jóllakottság ütközése. Valaki a vízbe veti magát.
Belép az Isten, mint öregember. Siratja gyermekeit:
"Kipusztítják magukat,
S én nem tudok változtatni rajta már."
Tehetetlenül és szomorúan törődik bele
"Te vagy az új isten, Halál"

II. tétel
A Lány a romok közt a parton egy aléltan fekvő férfire bukkan, aki vízbe akarta ölni magát, de a folyó kivetette. Nehéz életet verni belé; a férfi nem akar már egyebet, csak azt, hogy nyugodtan alhasson végre, és ne kelljen fáznia többé.
A Lány végül saját otthonába viszi a megmentett férfit. Az feloldódik lassan, és elmeséli keserű sorsát. Beckmann a neve. Katona volt, őrmester, most tért haza három év után, de a felesége már mással él, nem fogadta vissza őt. Kisfia a romok alatt lelte halálát.
"Egyéves volt éppen, S még nem is láttam,
De most már minden éjjel látom."
Hasonló a Lány sorsa is: a párja katona, három éve eltűnt. Ő a magánytól szenved.
"Szólj, bármit beszélj!
Olyan szörnyű csend van a világban! Beszélj, beszélj! Akkor nem leszünk ilyen egyedül."
A részvét kölcsönös rokonszenvvé alakul bennük. Nagyszabású duettjük e ponton valóságos szerelmi kettősként szárnyal. Boldogságuk azonban rövid. Megjelenik a Lány párja, a Féllábú és nevén szólítja Beckmannt:
"Mit keresel itt, Az én holmimban, az én helyemen, Az asszonyomnál!?"
Beckmann felismeri bajtársát, akinek azt parancsolta a fronton, hogy "Tartson ki a posztján a végsőkig!" Lelkifurdalás kínozza.
"Élnem kell ott. Ahol van egy ember, Egy féllábú ember, aki miattam nyomorék?"
Kétségbeesetten rohan el a már-már megtalált otthonból, hogy visszaadja a ráruházott felelősséget.

III. tétel
Beckmann felkeresi volt parancsnokát, az Ezredest. Az - sértetlen polgári jólétében - semmire sem akar visszaemlékezni. Hiába idézi fel Beckmann azt a kísérteties éjszakát a harctéren:
"Odajött az állásunkba, és azt mondta:
"Beckmann őrmester, átadom magának a felelősséget Ezért a húsz emberért, felderítik az erdőt, lehetőleg foglyot is ejtenek."
Foglyot nem ejtettek, de tűzbe kerültek, és csak kilencen tértek vissza.
"És rajtam volt a felelősség! De most már nincs háború, Most már aludni akarok, visszaadom önnek a felelősséget..."
Elmondja rémálmát, amire mindig felriad. A rábízott és odaveszett tizenegy ember árnya nem hagyja nyugodni. Lázálmában előjönnek a megölt bajtársak és elözönlik a világot.
"Vérünk árad a földön. Jaj, halál, vérünk felcsap. Tud-e élni, ezredes úr kétezer éjszakai kísértettel?
Jaj, halál, egyetlen seb a világ! Jaj, halál! Egész világ vérzik!"
Ez a megrázó erejű halálkórus az opera nagy drámai csúcspontja. A háború ártatlan áldozatainak sorsát mélyen átérző Beckmann kétszeresen szenved: áldozat ő maga is, és a lelkifurdalás is gyötri. Az Ezredest azonban nem indítja meg sem az elesett bajtársak árnyserege, sem az árván maradt asszonyok és gyermekek jajszava. Gondosan őrzött lelki vakságában-süketségében meg se látja, meg se hallja őket. Hiába kérdi Beckmann:
"Tud-e élni, ezredes úr kétezer éjszakai kísértettel?
Hogy érzi magát, mint gyilkos, ezredes úr?"
Az ajtó nem nyílik meg előtte, felelősségétől nem szabadulhat. Kétségbeesve rohan el innen is.

IV. tétel
Beckmann italhoz jut. Leissza magát, hogy az életet elviselhe-tővé tegye. Keserű öngúnnyal, sanzonként énekli saját történetét. A Kabaréigazgató meghallgatja, vállonveregető jóindulattal biztatja is:
"Maga egész tehetséges fiatal barátom Felléphetne a kabarémban."
Ugyanakkor azonban ki is ábrándítja Beckmannt:
"Most nem olyan művészet kell nekünk, amely nyugtalanít, hanem olyan, ami felold, örömet ád. Az emberek ezt várják tőlünk. S a művész tegye csak azt, amit tőle elvárnak."
S amikor Beckmann a művészet igazságát kéri számon tőle, cinikusan felnevet:
"Mi köze a művészetnek az igazsághoz, Fiatal barátom? Az igazsággal nem sokra megyünk. Az igazsággal csak megutáltatja magát."
Hiába ajánlja fel a "nagy lehetőséget", Beckmann nem képes hazugságban élni. Így ez az ajtó is bezárul előtte.

V. tétel
Az utolsó tétel színhelye, hangulata rímel az elsőére. A mindenhonnan kitaszított, kirekesztett Beckmannt a kihalt utcákon, a rommezőn át ismét a folyó felé hajtja kétségbeesése. Amikor az öngyilkossá vált Féllábú árnya is őt vádolja, kétségbeesetten tör ki:
"Gyilkos vagyok én, Akit megöltek."
Már csak a halált kívánja. Az meg is jelenik, és kinyitja előtte a végső ajtót. Az egyetlent, ami befogadja őt.
A mű a kórus megrendült énekével zárul.