„2015 Magyarországon a Szovjetunióba hurcolt politikai foglyok és kényszermunkások emlékéve volt. Hamar kiderült azonban, hogy ennyi idő kevés mindannak az átgondolásához és feltárásához, amit a hetven évvel ezelőtt megkezdett deportálássorozat és a szovjetrendszer táborvilága jelentett a Kárpát-medence magyarsága számára. Ezért a Gulag-emlékévet meghosszabbították, így hivatalosan 2017 februárjáig tart.”

(Forrás: Evangélikus Élet, szöveg: Mirák Katalin)
Pataki Edit: Látlelet

Bal szememben összetört a látás,
jobb szememben megfakult a fény.
Bal fülemben zúgás lett a hallás,
jobb fülemben foszlány, csökevény.
Jobb vállamat nem tudom emelni,
bal térdemben cisztasorozat.
Hangom gyakran cserben szokott hagyni.
Sok kínos görcs ágyból kidobat.
Szó elbújik… eltűnnek emlékek…
Lélegzet és szívverés kihagy.
A fájdalom nem ismer kegyelmet…
Új infarktus… sorvadó kisagy…
Fájdalomgörcs százezer fajtája
gyötör, gyilkol, rángat, kinevet…
De panasznál erősebb a hála:
KÖSZÖNÖM, HOGY NEM BÉNULTAM MEG…

A TÉNYEK

GULAG (oroszul: Glavnoje upravlenyije iszpravityelno-trudovih lagerej, azaz ’Javítómunka-táborok Főigazgatósága’) kifejezés alatt a sztálini Szovjetunió egészét behálózó munkatáborrendszerét értjük. Magyarországról körülbelül 700 000 embert deportáltak a Gulagra, közülük 300 000 meghalt a rabság során.
GUPVI (oroszul: Glavnoje Upravlenyije Vojennoplennih i Intyernyirovannih), azaz ’Hadifogoly- és Internálótáborok Igazgatósága’ 1939-ben jött létre. s többek között a magyar politikai és polgári internáltakat osztotta szét vagy 2000 munkatáborban.

MÁLENKIJ ROBOT (oroszul: malenykaja rabota, azaz ’kis munka’)  a második világháború utáni Szovjetunióbéli kényszermunka szokásos magyarországi elnevezése. A 2002-ig föllelt dokumentumok és a túlélők tájékoztatása alapján 1862 helységből 101 686 férfit, 29 212 nőt, összesen 130 898 személyt hurcoltak el ’málenkij robotra’. 2005 végéig az orosz Háborús Emlékbizottság szakemberei 66 277 fő, a táborokban meghalt fogoly nevét találták meg a dokumentumokban.

A hazai kényszermunka csúcspontján, 1953. június elsején a letartóztatottak, internáltak és katonai elítéltek összlétszáma 40 734, ebből a dolgozók száma 28 032 fő volt. A Bánya és Energiaügyi Minisztérium a letartóztatottakat 1953 január elsejétől a következő bányavállalatoknál (aknaüzemekben) foglalkoztatta: Kisgyón, Szuhakálló, Várpalota, Oroszlány, Ormosbánya, Csolnok, Farkaslyuk, Tóláp, Csekút, Annabánya és Sikvölgy. Kiterjedt kényszerbányászat folyt Ajka-Csingervölgyben, Tatabányán és Komlón is.
(Forrás: Pelle Gusztáv: A magyar gulág – megjelent: Látószög)

VISSZAEMLÉKEZÉSEK
„Még 19 éves sem voltam, amikor 1945. január 6-án leventeként hadifogságba estem Zuglóban, a Danuvia Fegyver- és Lőszergyárban. Mint 1926-os születésűt, behívtak katonának, és ide osztottak be honvédelmi munkára. A jászberényi táborban töltöttem be 19. évemet, ahonnan Ceglédre kerültem, majd a Szovjetunióba szállítottak. Focsanin és Konstancán át végül is Rosztov elővárosa, Batajszk lett a végleges helyem. Nem volt nagy láger, létszáma 520-560 fő körül mozgott.”
Ács Károly – Felsőnyék, HH 1994/8.

"Egyetemistaként az 1944. őszi mozgósítási parancsra vonultam be. Budapesten a Keleti Károly utcában volt a körletünk, a Marczibányi térre és Szentendrére jártunk kiképzésre. Parancsnokságunk a harctól való távoltartásunkra, illetve átmentésünkre törekedett, a háború utáni időkre. Ez a próbálkozás mindaddig sikerült is, amíg a harci cselekmények el nem érték a Várat. Ekkor a német parancsnokság utasítására mind gyakrabban osztották be alakulatunkat a védelmi harcokra. 1945. január 25-én robbanólövedéktől fül- és nyaksérülést szenvedtem a Törökvész utcánál. Elsősegélynyújtás után a HM segélyhelyére kerültem, ott estem fogságba 1945. február 12-én. A segélyhelyről az oroszok az alagúton át a Vérmezőre hajtottak bennünket, együtt a kitörés után a Várban rekedtekkel. A kijáratnál elvették tőlünk látható értékeinket: órát, gyűrűt, bőrmellényt stb. Majd géppisztolyos katonák kíséretében, romokon és az utcákon heverő halottakon keresztül egy budafoki gyárba, onnan Csepel-szigeten és Horthyligeten át Solt érintésével Dunatetétlen pusztára gyalogoltattak. Útközben tovább folyt a zabrálás. Megszabadítottak pokrócainktól, csomagjainktól, egyesekről még a csizmát is lehúzták.”
Gyergyai Miklós – Vác, HH 1994/1.

„Az ősz közeledtével megkezdődött a burgonyaszedés. Én is jelentkeztem... Nyitott teherautóban szállítottak bennünket a kolhozba. Egy hatalmas, huzatos birkahodály lett a szállásunk, aminek nedves szalmával borított padlójára szinte ájultan buktunk rá az éhségtől és a kimerültségtől. Este krumplit főztek a disznóknak, de az élelmesebbek elették az állatok elől.”
Almádi Ferenc – Heves, HH 1992/1.

Az állandó éhezés szörnyűségek elkövetésére is késztetett egyes embereket. Egy ilyen esetnek szemtanúja voltam: egyik társunk feketére égett húsdarabot kínált megvételre. Váltig hangoztatta, hogy az egy kóbor macskának a húsa, amit a láger területén fogtak. Később kiderült, hogy hullacsonkításból származó emberi hús volt! A valóság kiderítése tragédiába torkollott: egyik bajtársunk megőrült és öngyilkos lett: nekiment az áram alatt lévő drótkerítésnek. 
Lévai Kálmán – Nyékládháza, HH 1995/3.

„A munkát »megtagadó« dolgozót a brigádvezető átadta a legközelebbi őrnek, az pedig őrhelyétől pár lépésre felparancsolta egy fatönkre. A szigorú hidegben mozdulatlanul szobrot állni egy fatönkön szinte kibírhatatlan kín, még tipródni sem lehet a talpalatnyi helyen. Az őr csak akkor engedte vissza az erdőbe a büntetés végrehajtására rábízott embert, ha az esküdözött és fogadkozott, hogy szorgalmasan fog dolgozni. A kegyetlen hajlamú őrök nem egy esetben agyon is lőtték a »tönkre állított« embert szökési kísérlet címén, ha az nem bírta erővel, és lelépett a havas fatönkről. Annál is inkább agyonlőhette, mert mindig olyan tönkre állíttatták fel a szerencsétlent, amely a képzeletbeli határzónán kívül volt – és így csak a tönk jelentette számára a biztonságos helyet: egy lépésnyire tőle már szökésben volt!”
(Rózsás János: Keserű ifjúság. Szabad Tér Kiadó, Budapest, 1989, II. kötet, 20. o.)

„Egy nagy erdei táborba szállítottak, ahol két nagy földbe vájt barakk várt ránk, ha esett, az alsó priccsek alatt állt a víz. Reggeli, ebéd, vacsora: mindig korpaleves, ritkán kukoricakása, 20 dkg fekete kenyér. Rohamos fizikai romlás következett be, aminek következtében több legyengült bajtársunk a tábori WC-ben lelte halálát: beleestek a gödörbe, s megfulladtak.”
Pető Gyula – Gyömrő, HH 1995/6.

A sahti (Donyec-medence) táborban sokan meghaltak, különösen tavasszal. Ilyenkor 2-3 barakkot összevontak. A háborúnak már régen vége volt, de a hazatérésről szó sem esett. Miután én minél előbb haza akartam kerülni, valamilyen trükköt kellett kieszelnem. Egy korábbi baleset miatt nagy forradás volt a bal karomon. Egy kanállal jól megütöttem a könyökömet, amitől a karom is megdagadt. Az orvosi vizsgálaton azt hazudtam, hogy korábban csonttébécém volt, amit a forradás is bizonyít, valószínűleg most ismét kiújult. Mivel az egészségügyiek nagyon féltek a tébécétől, rögtön elszállítottak a cserkeszi hadifogolykórházba. Ott töltöttem 1946-47 telét német, néhány magyar és román beteg között. Itt sokkal jobb ellátást kaptunk, mint a táborban, és a hízás veszélye "fenyegetett". Márpedig akkor nincs hazamenetel - gondoltam. Ezért ételadagomat mással megosztottam, rászoktam a dohányzásra, hogy ne legyen étvágyam. Így sikerült leromlott fizikai állapotomat fenntartani, azaz nem meggyógyulni. Néhány hónapi kezelés után lemondtak rólam, és egy Uralból jövő szerelvényre osztottak be. Így kerültem haza hamarabb.
Erdődi András – Budapest, HH 1995/1.

Alkotók-előadók:
Jelmez és díszlettervez: Túri Erzsébet
Dramaturg: Hegedűs Sándor
Zene: Szokolai „Dongó” Balázs, Alexander Balanescu, Burány Béla
Fényterv és videó: Lendvai Károly
Hangosítás: Földes Gábor
Színpadmester: Kucsera Tibor

Előadja: Duna Művészegyüttes - Abonyi Rebeka, Barcza-Tóth Tímea, Bonifert Katalin, Bódi Dávid, Fehértóy Zsanett, Horváth Eszter, Kálmán Lilla, Kanozsai Ákos, Kenéz Enikő, Kriston Fruzsina, Kolumbán Norbert, Kuzma Péter, Lukács Tamás László, Mezei Balázs, Reszneki Virág, Soós Gyula András, Szabó Csaba, Szabó Tamás, Végh-Pozsár Kitti, Végh Tamás, Vinczéné Bednai Nikolett

Hangfelvételről közreműködik: Rohmann Ditta, Geröly, Tamás, Gáspár Álmos, Dél-alföldi szaxofonzenekar, Szokolay „Dongó” Balázs, Szent Efrém kórus

Produkciós vezető: Letenyei Gábor
Asszisztens: Bonifert Katalin
Rendező-koreográfus: Juhász Zsolt