az előző komment sajnos igencsak spoiler szerű...épp azon gondolkodtam, hogy megnézzem-e. Jó lett volna nem lelőni a végét...

Mindig nagy élmény az olyan színház, ahol a néző a fizikai közelség okán a közvetlenebbül válik részesévé a történéseknek. Az orrunk előtt játszódó előadás kérdései mélyebbről jövő válaszokat képesek bennünk megmozgatni, mert ez olyan, mintha minden a saját szobánkban zajlana, ahol a színész mintha nekünk szólna, csak épp nem mi válaszolunk vissza verbálisan. És köszönet a színész hölgyeknek! Ha a történet mondanivalóját nézem, akkor a kimeneten lehetett volna változtatni, de minimálisan is többet tenni az elveszett lányért az utolsó pillanatokban. A lány elhatározottnak tünteti fel magát, aki biztos a dolgában, öngyilkos akar lenni. De valójában az "utolsó vacsora" lehetett volna egy még sok éven át tartó utolsó vacsora -vagyis mégsem lesz öngyilkos-, ha az anya az értelmetlennek tartott lánya életébe több érzést, szeretetet és bocsánatott vitt volna. És az utolsó pillanatig ott volt a lehetőség, hogy az anya jobban kifejezze azt, amire minden ember vágyik, ami értelmet ad az életnek: azt éreztetni és megértetni egyszerre, hogy "fontos vagy nekem, bocsánat, ha eddig nem tudtam volna ezt jól kifejezni; hiányzol, kérlek, maradj!" Mindegy is, a darab így íródott meg egy amerikai írőnő fejében. Így is igazi élmény volt! Az anya küszködő lelki válságának pszichológiai stációt jól fel lehetett fedezni a lánya "most már feladom/feladtam" állapotával való szembesülés okán, amit a színésznők oly jól előadtak.