Táncolni kell Uram! A zene majd csak megjön valahonnan.

Zor­bá­tól az író meg­ta­nulja, hogy mi is az a pozi­tív gon­dol­ko­dás: min­dig az élet napos olda­lát kell nézni. A min­dig opti­mista görög örö­mé­ben és bána­tá­ban is egyet tesz: tán­col. Ami­kor a városba kül­dik beszerző kör­útra, az összes pénzt elveri, de min­den­ki­nek hoz aján­dé­kot. Bár­mibe kezd is, min­dent inten­zí­ven és tel­jes oda­adás­sal csi­nál.

Az írónak Zorba nem hoz sze­ren­csét. Elő­ször a bánya omlik be, aztán a görög világ­meg­váltó ötlete, a faki­ter­melő vál­lal­ko­zás is befuccsol. Az író azon­ban kap cse­rébe valami sok­kal fon­to­sab­bat: elsa­já­títja az élet­igen­lés — a pozi­tív gon­dol­ko­dás — filo­zó­fi­á­ját. A romok alatt már ő java­solja: „Tán­col­junk!”

És itt az egyik klasszi­kus jele­nete követ­ke­zik: a két üres zsebű férfi a ten­ger­par­ton egy őrült szirtakit jár, tel­je­sen meg­fe­led­kezve a per­cek­kel koráb­ban tör­tént kataszt­ró­fá­ról. Hiszen ahogy Zorba mondja: „Ha tele van, mit tehet mást az ember? Tán­col.”

Ezt az egyszerű titkot sugallja a színpadi előadás: élvezd az adott pillanatot!

A Spirit színház vendégjátéka