„A francia a szemével kapcsolódik a világba, nem csoda, hogy még ha zenét hall is, részt akar belőle a szemének” – írta Kodály Zoltán Debussy vizuális asszociációkat felkeltő darabcímeivel kapcsolatban.

Ugyanakkor a cím Debussynél soha nem körvonalaz romantikus programot, valamiféle szublimált érzékiségből táplálkozik, mely Kodály szerint „sokkal magasabb rendű, mint például Richard Strauss kézzel tapintható programjai”. A kamarazene műfaji keretei között viszont semmiféle sugalmazásra nincs már szükség, a zeneszerző megszabadulhat a címadás „nyűgétől”, a kompozíció pedig kitörhet a beszédes címek lehúzó gravitációs teréből. S mindez nemcsak az 1910-es évek klasszicizáló kamaradarabjaira igaz, Debussy már az első alkotói korszakot lezáró g-moll vonósnégyesében is valamiféle absztrakt zeneiség felé tájékozódott. Rendkívül tanulságos, hogy a hol impresszionistának, hol szimbolistának tekintett zeneszerző nekrológját fogalmazó Kodály Zoltánnak Debussyről Mozart jutott az eszébe: „kezdjük érteni, mit dicsértek Mozarton, mikor olyan nyomatékkal emlegették ízlését. Mintha azóta ennek a szónak értelme veszett volna. Mintha most, annyi torz lárma után, Debussy műveiből megint a latin vonalú szépség első félénk sugarai áradnának.” Ám ezek a félénk sugarak soha nem világíthatják át a Debussy-művek minden zegzugát. Darabjai mindig megmaradnak titokzatosnak, illetve ahogy egyik-másik Debussy-kortárs oly szívesen fogalmazott: részegítően homályosnak. Debussy: En blanc et noir Debussy: Lindaraja Debussy: Rapszódia szaxofonra és zongorára Debussy: Rapszódia klarinétra és zongorára Debussy: g-moll vonósnégyes, op. 10 Debussy: Zongoratrió Fejérvári Zoltán, Szabó Marcell (zongora); Kruppa Bálint, Osztrosics Éva (hegedű); Kurgyis András (brácsa); Fejérvári János (cselló); Szűcs Péter (klarinét); Seleljo Erzsébet (szaxofon)