NEM TALÁLTÁL ELŐADÁST MA ESTÉRE?

Ennek a tragikomédiának (amúgy két Shakespeare-kortárs a szerzője, egy tisztességben megőszült tragédiaíró – Middleton –, és egy vígjátékra szakosodott testes színművész, miszerint kövér pojáca – Rowley), majd minden szereplője címszereplő, mert mindenki álarcot hord, vagyis senki sem az, akinek látszik, de még csak az sem, akinek hiszi magát. A maskarákat mindössze az különbözteti meg egymástól, hogy van, amelyiket sikerül az utolsó pillanatban lekapni, míg ismét másokat már nem, örökre ráégnek viselőjük arcára, még a túl korán érkező utolsó pillanat után is. Amúgy a szerelemről szól; nem a tavaszi holdcsicsergős változatáról, amiről a szív dalol és Valentin-napot lehet alapozni rá, hanem a másikról, amiről a hús vonyít; amelyik szégyenben kezdődik és bűnben ér véget, gyilkosságban, és már azt sem tudjuk, hogy szerelemből öltünk-e, vagy beleszerelmesedtünk a gyilkolásba. Találkozunk szende szűzlánnyal, kit kényes-fényes kisasszony-mivolta visz a lejtőre, ahol egyre vérnőszőbb kéjjel bucskázik lefelé; szépreményű ifjúval, aki a tudományra esküszik, és vele a reményre, hogy a világ kiismerhető, holott az orráig sem lát el az ember; és végül a férfival magával, aki csupa szolga-alázat és despota-gőg, aki a szörnyűségé- ben hordja a varázserejét, és a varázslata csupa szörnyűség. Találkozunk továbbá őrültekkel és bolondokkal, meg az őrzőikkel, megtudhatjuk, mi a különbség közöttük (semmi: mindnyájan rosszul őrzik egymást); és a végén, ha bele nem fulladunk a kiontott vér tengerébe, még egy bájos kis maszkatánccal is kedveskednek nekünk.