„Abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy azt hihetjük, illúziók nélkül élhetünk. Ez a mi egyetlen illúziónk.” (Ödön von Horváth)

Horváth Párizsba menekült a fasizmus elől, ahol az utcán rázuhant egy letört faág. Banalitás és végzet: mintha saját halálát is ő maga írta volna meg.

Legnépszerűbb darabjában, a Mesél a bécsi erdőben a babaklinika kirakatában csontvázacska integet. A Kék Duna keringőt játssza egy iskolás kislány. Tanulja még. Az édesbús dallam hol megakad, hol újraindul, hol disszonáns hangok keverednek belé. De a véres hurka „valóságos költemény”, „förszt klassz”.

A hentes-vőlegény az anyja temetésére varratott gyászruhában készül az esküvőre. Romantikára, szerelemre vágyó menyasszonya megszökik egy léha fiatalemberrel. A művészi tornáról álmodozó fiatal hölgy nagy árat fizet: a nyárspolgári panoptikum igazi áldozata egy ártatlan szerelemgyerek.

Naivak, butuskák, nevetségesek a dráma szereplői, mégis annyira ismerősek, hogy végül arcunkra fagy a mosoly.