NEM TALÁLTÁL ELŐADÁST MA ESTÉRE?

Zuglói Filharmónia: Stephanus IV/1 Müpa 2016/2017

Virágh András Gábor • Sinfonietta Liszt Ferenc • Haláltánc Franz Schubert • VII. (C-dúr ) szimfónia vezényel: Ménesi Gergely Virágh András Gábor (1984) minden bizonnyal azon kevesek közé tartozik, akik képesek a nap 24 órájából harmincat hasznosan tölteni. A Junior Prima díjjal, és nagyjából évei számával megegyező egyéb elismerésekkel is büszkélkedhető komponista tevékenységi területeit felsorolni is sok lenne, így csak néhányat említünk: zeneszerző, koncertező orgonaművész, a Szent István Bazilika orgonistája, a Zeneakadémia oktatója (szolfézs, zeneelmélet, partitúraolvasás), a Debreceni Egyetem Zeneművészeti Kar volt oktatója (zeneszerzés alapjai, formatan, analízis, hangszerelés)… A fiatal zeneszerző családjában immár ötödik generáció óta megkerülhetetlen hagyomány a zenei – és ezen belül is az orgonaművészi – pálya, hisz többek közt nagyapja – egyben első orgonatanára – Virágh Endre és édesapja, Virágh András neves orgonaművészek. Gyermek- és ifjúkorát is a zene bűvöletében élte, minden alkalmat megragadva a zeneszerzésben és hangszerjátékban való mind alaposabb elmélyülésre. Külföldi tapasztalatszerzéseinek és tanulmányainak is köszönhetően, immár másfél évtizede jelen van a magyar és az európai koncertéletben. Eddigi munkásságában szóló és kamarazenei alkotásai túlsúlyban vannak ugyan, de egyetlen, különleges atmoszférájú és egyéni hangvételű operája mellett a zenekari művek sorában ott várakozik a mű, amelyet még nem hallhatott senki, hisz ősbemutatóként csendül majd fel: a 2013-ban komponált Sinfonietta. A darabot a Zeneakadémia felkérésére komponálta a szerző, de a tervezett bemutató meghiúsult. A felkérés eredetileg koncertkezdő darabra, mintegy nyitányra szólt, időtartamát 12 percben maximálták. A Sinfonietta (kis szimfónia) keletkezéséről szóljon maga a szerző: „A komponálás során világos volt számomra, hogy a zenemű kezdete mindenképp „ünnepélyes” legyen, az általam használt zenei nyelvezetre lefordítva. Mivel zenekarra ritkán írok, a sok szóló- és kamaramű megírása során számos ötlet felgyülemlett bennem, amelyeket leginkább zenekarra tudtam elképzelni. A felkérés a legjobbkor érkezett, ugyanis az ez előtti legutóbbi zenekari művemet több mint két évvel azelőtt komponáltam, és azóta sok dolog változott bennem az apparátus kezelésével kapcsolatban. A rendelkezésemre álló időt három nagyobb egységre osztottam fel, de a komponálás során úgy alakultak a zenei folyamatok, hogy jobbnak láttam a gondolataimat három tételen belül megformálni.” A tételcímek pedig önmagukért beszélnek: 1. Musica festiva
2. Notturno
3. Finale Liszt Ferenc: Haláltánc A haláltánc, a danse macabre késő középkori eredetű műfaj, mely az élőket képben és versben figyelmezteti a halál közelségére. Költeményekben, fametszeten, templomfali ábrázoláson a halál rendszerint csontváz formájában táncba viszi, majd sírba kényszeríti a legkülönbözőbb korú és rangú embereket. Az utolsó ítélet és a haláltánc képzőművészek sorának képzeletét ragadta meg, gondoljunk csak Giotto, Michelangelo, Dürer, Holbein, Memling, Bosch vagy éppen Fra Angelico alkotásaira. Az irodalomban is egész sor alkotás foglalkozik a témával, Villontól Heltai Gáspáron keresztül Arany balladáin át Madáchig és Adyig. Ugyanígy a zenében is végigvonul a Dies irae motívuma Mozart, Verdi, Berlioz, Muszorgszkij, Csajkovszkij, Glazunov, Rahmanyinov, Dohnányi és Liszt művein. Liszt Ferenc (1811–1886) itáliai „vándorévei” során, 1838-ban Pisában járt Marie d’Agoult-lal. A város híres temetőjében, a Campo Santo-ban járva megtekintették a sírkert falának belső oldalán lévő, hatalmas falfelületet beborító monumentális freskókat, melyeket még Giotto tanítványai kezdtek el megfesteni. Ezek közül az egyik legborzongatóbb a Buonamico Buffalmacco által 1350 körül festett Trionfo della Morte, vagyis A halál diadala. A kép jobb oldalán idilli jelenet: elegáns hölgyek csinos urak társaságában zenét hallgatnak, mások solymásznak. Kedély és kellem uralkodik a képen. Az alakok felett angyalok repkednek, akik átkarolva viszik a jó lelkeket a mennybe. A bal oldalon erdőt látunk, a rajta átvezető úton úri társaság lovagol, amikor elébük kerül három koporsó, benne
felpüffedt, oszlásnak induló halottakkal. Riadt lovak, rémült kutyák, iszonyat. A szereplők hideglelős borzongása szinte áthatja a levegőt. Ez itt a halál birodalma: fejük felett megcsonkított testek hullanak a pokol tüzébe. Liszt képzeletét megragadta ez a félelmetesen expresszív kép, és ekkor fogalmazódott meg benne egy olyan zongoraverseny terve, amelynek fő motívuma a gregorián Dies irae dallama, melynek szövege egy hatalmas Apokalipszis-vízió az utolsó ítélet fogvacogtató rémségeivel. A mű évtizedekig „átalakulóban” volt, Liszt többször is módosított rajta, és csak jóval később, 1865-ben született meg a végleges verzió, melynek bemutatóján a zongoraszólamot Liszt veje, Hans von Bülow játszotta. Míg más szerzők a Dies irae-t csak hangulatfestésképpen idézik, addig Liszt zenéje szinte monotematikusan aknázza ki a dallamot, úgy variálja, hogy a hat, számozott variáció soha nem válik unalmassá. Franz Schubert: VII. (C-dúr) szimfónia Ha valaki egyértelműen be akarja azonosítani Franz Schubert (1791–1828) VII. szimfóniáját, talán használja a későbbi pályatárs, Robert Schumann által ráragasztott „mennyei hosszúságú” jelzőt. Eligazíthat ugyan a Schubert műveit katalogizáló Deutsch-féle jegyzékszám (D.944), de a köztudatba hetedikként beivódott fenséges alkotást már nyolcadikként és kilencedikként is sorszámozzák. Ezen alkalommal a – másik kettővel azonos – 7. szimfóniáról beszélünk, és az is fog felhangzani. Franz Schubert osztrák zeneszerzővel keserűen bánt a sors: rövid élete során nem kapta meg sem azt a figyelmet, sem azt az elismerést, ami pedig mind tehetsége, mind tekintélyes életműve alapján kijárt volna számára. Szimfóniáit sosem hallhatta méltó formában, szóban forgó, nagy C-dúr szimfóniáját pedig egyáltalán nem, mert ezt a nem sokkal halála előtt íródott remekművet túl hosszúnak és nehéznek találta a Bécsi Zenebarátok Társasága. Az is csak a véletlennek köszönhető, hogy egyáltalán fennmaradt a mű: Robert Schumann találta meg a porosodó partitúrát 10 évvel később, amikor Schubert bátyjánál tett látogatást. Ő mutatta meg aztán Mendelssohnnak a művet, aki 1839-ben elő is adta a Gewandhaus zenekarral Lipcsében, felhívva a világ figyelmét a remekműre és szerzőjére. Érdekes átmenet ez a szimfónia: Schubert ebben a műben mond búcsút a klasszikus szimfóniának, és előlegezi meg a romantikus szimfóniák világát. Ezt érezte meg Schumann is, amikor a „mennyei hosszúság”-ot emlegette a darabbal kapcsolatban. Az, hogy 10 évvel a szerző halála után már nem okozott gondot sem a terjedelem, sem a nehézség, jelzi, hogy az eltelt idő alatt a közönség már el- és befogadta a Schubert korában még ordító újdonságnak ható változásokat.