Várunk. Haza. Traumakomédia szünet nélkül

A 20. századi magyar történelem trauma-hagyatékát és a társulat improvizációit felhasználva írta: Kardos Tünde. Családtörténet lesz ez. Várjuk, hogy elkezdődjön. Nem. Tart már egy ideje. Sőt. Nagyon is régen kezdődött. Hogy pontosan mikor, arra persze nem emlékszik senki. Most arra várunk, hogy újrakezdhessük. A történet maga, a várakozás. Várjuk, hogy hazajöjjön a gyerek, a testvér, az apa, a férj. Várunk egy csomagot, vagy legalább egy levelet. Várjuk, hogy lehulljanak a falevelek. A vonatra várunk. Várjuk, hogy elálljon az eső. A vérzivatar. Várjuk, hogy vége legyen. Várunk, mert, ha ennek itt vége, ha eláll végre az eső, ha befut a vonat, ha lehullanak a falevelek, ha megérkezik a levél, a csomag, ha hazajön a férjünk, az apánk, a testvérünk, a gyerekünk, akkor majd jó lesz. Akkor majd újrakezdjük. Külön köszönet: Gyarmati Katának