Jean- Michel Jarre 1976-ban komponált Oxygen című műve inspirálta szimfonikus táncmű.
A zene és a koreográfia megszületése között négy évtized az időbeni különbség, pont annyi, amennyi élettapasztalatot maga a koreográfus felhalmozott. A mű hossza 40 perc. A számok együttállása véletlenszerű abból a szempontból, hogy sem a zene megválasztásában, sem pedig a koreográfia időbeni létrehozásában nem játszott szerepet. A felismerést megelőzte a döntés, mégis érdekes együttható a 40-es szám. Az alkotó visszatekint, összegez. Megpróbálja magára a kompozícióra fektetni a hangsúlyt, nem hatni akar, csak tisztán használni megszerzett tudását, szabadon alkotni zenére, táncos testekre. Szakmájának hódol, amikor “csak” táncból koreográfiai művet hoz létre. Témájának választ mindent, amit az oxigén szimbolizál. Lételem, életfeltétel. Léte felszabadító, hiánya romboló. Túlmutat társadalmi kérdéseken, túlmutat politikai problémákon, egyszerűen csak létezésünk alapja. Mégis úgy viseltetünk iránta, mint ahogyan azt minden más, életünket alapvetően meghatározó dolog iránt. Emberi méltóság, szabadság, szeretet, tisztelet. Tiporjuk, pusztítjuk, nem becsüljük. Oxigén meg csak van, újra és újra létrejön, körforog, magasról tesz ránk, nem értünk teszi, csak úgy, életigénylő erejéből fakadva, ősrobbanásszerűen. Nem szeret, nem utál, nem értelmez, nincs igaza, nem kérdőjelez meg, nem téved, nem küzd, nem nyer és nem veszít. Nincs semmije, nincs mit elvenni tőle, nem kér semmit, csak létezik. Az előadás koreográfiai nyelvéről: “Idejétmúlt” stílus, “idejétmúlt” megközelítés, örök téma, örök zene. A koreografált mozgás követi a zene dinamikáját, harmóniát, egységet keres vele. Nem kíván formát bontani, forradalmian újat létrehozni, csupán kísérletet tesz arra, hogy méltó partnerévé váljon a zenének. Mozgásanyagként a kortárs tánc adta óriási szótár szolgál alapul. Stílusa nem kísérletező, szerkesztése lényegre törő, melynek alapja zenei inspiráció. A koreográfus minden tudását latba veti annak érdekében, hogy a tánc magával ragadó, érdekfeszítő dinamikai helyzeteket teremtsen a néző számára. Az ismétlődő mozdulatok végletekig történő hajszolásán és a dermesztő lassúságon keresztül elkalauzol bennünket a táncos test sokrétű állapotaiban kifejezésre juttatott érzelmi helyzetek mezejére. Igazolja a technikai képzés fontosságát és meglétét. Számon kéri a táncos fizikai, érzelmi, előadói felkészültségét. Magas szintű koncentrációt és kondíciót követelve minden egyes pillanatban.
Előadók: Baksa-Soós Lelle, Halász Csilla, Hoffmann Adrienn
Zene: Jean Michel Jarre
Jelmez: Béres Móni
Videó: Dinea László
Látvány: Fejes Ádám
Koreográfus asszisztens: Halász Csilla
Koreográfus: Fejes Ádám / Hoffmann Adrienn Támogatók: NKA, EMMI, Terminál Alapítvány, ICD2000KFT, MU Színház, ÁR-TÉR HERBAHÓD KFT.
A zene és a koreográfia megszületése között négy évtized az időbeni különbség, pont annyi, amennyi élettapasztalatot maga a koreográfus felhalmozott. A mű hossza 40 perc. A számok együttállása véletlenszerű abból a szempontból, hogy sem a zene megválasztásában, sem pedig a koreográfia időbeni létrehozásában nem játszott szerepet. A felismerést megelőzte a döntés, mégis érdekes együttható a 40-es szám. Az alkotó visszatekint, összegez. Megpróbálja magára a kompozícióra fektetni a hangsúlyt, nem hatni akar, csak tisztán használni megszerzett tudását, szabadon alkotni zenére, táncos testekre. Szakmájának hódol, amikor “csak” táncból koreográfiai művet hoz létre. Témájának választ mindent, amit az oxigén szimbolizál. Lételem, életfeltétel. Léte felszabadító, hiánya romboló. Túlmutat társadalmi kérdéseken, túlmutat politikai problémákon, egyszerűen csak létezésünk alapja. Mégis úgy viseltetünk iránta, mint ahogyan azt minden más, életünket alapvetően meghatározó dolog iránt. Emberi méltóság, szabadság, szeretet, tisztelet. Tiporjuk, pusztítjuk, nem becsüljük. Oxigén meg csak van, újra és újra létrejön, körforog, magasról tesz ránk, nem értünk teszi, csak úgy, életigénylő erejéből fakadva, ősrobbanásszerűen. Nem szeret, nem utál, nem értelmez, nincs igaza, nem kérdőjelez meg, nem téved, nem küzd, nem nyer és nem veszít. Nincs semmije, nincs mit elvenni tőle, nem kér semmit, csak létezik. Az előadás koreográfiai nyelvéről: “Idejétmúlt” stílus, “idejétmúlt” megközelítés, örök téma, örök zene. A koreografált mozgás követi a zene dinamikáját, harmóniát, egységet keres vele. Nem kíván formát bontani, forradalmian újat létrehozni, csupán kísérletet tesz arra, hogy méltó partnerévé váljon a zenének. Mozgásanyagként a kortárs tánc adta óriási szótár szolgál alapul. Stílusa nem kísérletező, szerkesztése lényegre törő, melynek alapja zenei inspiráció. A koreográfus minden tudását latba veti annak érdekében, hogy a tánc magával ragadó, érdekfeszítő dinamikai helyzeteket teremtsen a néző számára. Az ismétlődő mozdulatok végletekig történő hajszolásán és a dermesztő lassúságon keresztül elkalauzol bennünket a táncos test sokrétű állapotaiban kifejezésre juttatott érzelmi helyzetek mezejére. Igazolja a technikai képzés fontosságát és meglétét. Számon kéri a táncos fizikai, érzelmi, előadói felkészültségét. Magas szintű koncentrációt és kondíciót követelve minden egyes pillanatban.
Előadók: Baksa-Soós Lelle, Halász Csilla, Hoffmann Adrienn
Zene: Jean Michel Jarre
Jelmez: Béres Móni
Videó: Dinea László
Látvány: Fejes Ádám
Koreográfus asszisztens: Halász Csilla
Koreográfus: Fejes Ádám / Hoffmann Adrienn Támogatók: NKA, EMMI, Terminál Alapítvány, ICD2000KFT, MU Színház, ÁR-TÉR HERBAHÓD KFT.
Helyszín
MU Színház
Budapest, XI., Körösy József u. 17.
Budapest, XI., Körösy József u. 17.
Térkép
Ne használj papírt, ha nem szükséges!
Az emailban kapott jegyeid — ha teheted — a telefonodon mutasd be.
Köszönjük!