Litkai Gergely és Tóth Edu közös estje

Hogyan viselkedünk egy olyan torzított valóságbuborékban, ahol mindenki kiegyensúlyozottabb, műveltebb, környezettudatosabb és izgalmasabb nálunk?
És most nem arra a 85%-ra célzunk, aki fehér homokban fekszik és koktélokat szürcsöl, minden nap étteremben eszik finomat és borvacsorákra jár, hanem arra a 100%-ra, aki csak úgy általában sokkal kellemesebben érzi magát a bőrében, mint mi. 
Nehéz a verseny. Elviselhetetlenül nehéz. Ha körbenézünk, az összes szülőtársunk kreatívabb, türelmesebb, rengeteget foglalkozik a gyerekkel, aki ezt meg is hálálja, hiszen okos, tehetséges, versenyeket nyer, büszkék is rá. A tiedre is, de csak akkor, ha valami olyat mutat fel, amit ki lehet tenni bejegyzésként, lehetőleg esti órákban, akkor többen nézik.
A lány és fiúhaverjaink állandóan ölelkeznek, életre szóló barátságokat kötnek, és már megint egy olyan felejthetetlen buliról posztolnak, ahol mi ismét nem voltunk ott, a szomszédot kitüntették, a volt osztálytársunk új sportkocsit vett, az exvőlegényünk pedig olyan szerelmes pillantásokat vet az új szerelmére az amszterdami hídon, amilyet ránk soha, de nem adjuk fel!! A mi ölünkben is pont ül valaki, mi is fogunk utazni, mi is fogunk új autót venni, mi is, mi is, mi is, mi is!! Eszünk ágában sincs lemaradni, kilógni, ha jobban megvizsgáljuk, mi is egy idilli univerzumban tengetjük mindennapjaink, már csak azt kell elérnünk, hogy ezt megfelelően tudjuk dokumentálni. 
Nem is annyira bonyolult ez, ahogy eredetileg gondoltam. Most is épp kiskutyával a kezemben Turgenyevet olvasok a kandalló előtt, eredeti nyelven. (nem tartom fordítva a könyvet, direkt megnéztem a tükörben)