Nyelvünk gazdagsága, kommunikációs lehetőségeink burjánzó veteményes kertje ihlette, hívta életre e tanulságos, s egyszersmind mosolyfakasztó történetet, amely az emberi beszéd eszközeivel szólítja meg nézőit.

(Figyelem! A helyesírási hibák nem lyavítandók!) Feri és Teri nem álnak a verbális komunikáció csucsán. Ezért is szeretnének inkább leülni valamire, de viszont székük az meg nincsen nekik. Miután elopják a szomszédos telekről a két napszídta műanyag ülőalkalmatosságot, gyökeressen megváltozik a életük. A kert tulajdonosa ugyanis nem más, mint Nyelvédesanyánk, aki amellette, hogy serényen gyomlál és ojtogat varázslatos szóvirágoskertjében, nem rest a tettek mezejére lépni, ha az emberi nyelv sorsa forog kockán. Márpedig valaki nem írja, hanem irtja a szavakat! Tanúlságos történetünkből kiderül, maradt-e eséj szavaink megovására, vagy talán nem marad írmaglyuk se nem? Lyöllyön el és megtuggya! Nyelvünk gazdagsága, kommunikációs lehetőségeink burjánzó veteményes kertje ihlette, hívta életre e tanulságos, s egyszersmind mosolyfakasztó történetet, amely az emberi beszéd eszközeivel szólítja meg nézőit, s hívja önfeledt, ugyanakkor felelősségteljes játékra mindazokat, akik szívükön, s ajkukon viselik a verbális információáramlás sorsát, s akik nem fordulnak el az emberi diskurzus építőköveinek az évezredek során tükörré csiszolt felületétől, mely visszavetíti reánk, emberekre mindazt, ami a kimondott szót történelemmé, a tudást átörökíthető kinccsé, s az érzelmek megfejthetetlennek tűnő labirintusát feltérképezvén a lélek bedekkerévé, a szellem iránytűjévé, az elme használati utasításává válva az emberi megnyilvánulás kvintesszenciájává párolja azon rendszerek színes kavalkádját, melyek az emberiség társául szegődtek az első kimondott szó óta, s annakutána mind az összes megelőző, s az azt követő eszmékből, gondolatfoszlányokból szabva ki azt az erős, ám nagyon is sérülékeny vitorlát, melyet modern korunk csapongó nyelvi szelei dagasztanak kövérre, vagy épp szaggatnak cafatokra, miközben mi, anyanyelvünk hajójának legénysége, kik egyszerre állunk a parancsnoki hídon, vagy épp súroljuk a fedélzet deszkáit, ki-ki műveltsége, intelligenciája szerint elfoglalva helyét s posztját végtelen utazásaink során, talán megpillantjuk a távolba vesző partokat, s a nyelvi entrópia pusztító zátonyai közt navigálva, de soha meg nem torpanva harsogjuk, hogy el nem némulunk, míg szájunk mozog, s hangszálunk feszül, beszélni kívánunk, ajkunk szavakat szül, s bábáskodva igék s főnevek fölött, mint szőttest, melyet jó anyánk kötött, magunkra vesszük nyelvünk vértezetét, nem hagyjuk el szavaink büszke ékezetét még akkor sem, ha csak rövid szöveges üzenetet írunk a pajtásainknak. Mert erős cérnával van ám az a vitorla megvarrva! Színészek: Bánki Gergely, Elek Ferenc (a Katona József Színház színésze), Sipos Vera Írta: Vinnai András Jelmez: Juhasz Dóra Díszlet: Kálmán Eszter Animáció: Kolozsvári Balint Munkatárs: Fazekas Anna Műszaki munkatárs: Fábián Gábor Zoltán Rendező: Kálmán Eszter