Megszületünk, s gyerekfejjel még azt hisszük, hogy itt valami mese vár, csodavilág – aztán rájövünk, hogy az egész csak pocsék, fárasztó realitás.

Ha valaki nem a „szív szemével” néz, nem csak a párját, egész életét megunja. Elfárad benne. Elege lesz belőle. Gonddá válik a létezése, reménytelen küzdelemmé. Nincs kedve reggel fölkelni. Még a gyerekei is több gondot jelentenek, mint örömet. A kedvetlenség, az aggodalom, a kiábrándultság… a „Minek csinálom az egészet?”– ezek a realitás címszavai. Életünk, amikor már csak „reálisan ” látunk, szorgalmi feladattá válik. Örömtelenné. Megnőnek benne a leküzdhetetlen bajok, és vészesen megcsappannak a boldog pillanatok. Néha felmerül a menekülés gondolata is. Egy-egy teljesült remény, néha egy futó szerelem szikrája újra fénybe tudja borítani a komor színpadot, csakhogy ez is hamar kialszik, s a tűzijáték után ott maradnak megint a romok. És az unalom. A közöny. A lét csodátlanná válik. Ilyenkor nincs miért élnem, nem bánnám, ha meghalnék.