Nagy Zoltán Mihály akadémikus A sátán fattya című regényének színpadi adaptációja. A monodráma csupán egyetlen alkalommal látható a színházban

A kárpátaljai magyarság 20. századi drámai sorsfordulói között kétségtelenül a legtragikusabb a második világháborút követő esztendők eseménysora volt, amikor a berendezkedő szovjet hatalom a kollektív bűnösség jelszavával „vagon-kérdéssé" tette a magyar kérdést. Az elhurcoltak tízezreinek, a szétbomlasztott, csonkán maradt családoknak mindmegannyi emberi drámája lehetett volna e késve és nehezen született nemzetiségi irodalomnak az egyik legfontosabb - az európai humánum szempontjából is jelentékeny - mondanivalója, ha a szigorú cenzúra nem tette volna eleve kilátástalanná az effajta írói kísérleteket. A cenzurális kötöttségektől való megszabadulást követően, 1991-ben a költő, író Nagy Zoltán Mihály vállalkozott arra a művészileg is kényes feladatra, hogy egy fiatal lány történetébe sűrítse a vészterhes 1944/45-ös évek fordulójának közösségi méretű drámáját. Kárpátalján 1944 telén lányok, asszonyok népes csoportja indul útnak egy faluból, hogy a szolyvai gyűjtőtáborba elhurcolt férjeiknek, apáiknak, fivéreiknek kis karácsonyi csomagot vigyenek, hogy legalább pillantást vethessenek szeretteikre a drótkerítésen át. Az egyes szám első személyben beszélő Tóth Eszti is velük tart, hogy bátyját fölkeresse; erős szándéka azonban tragikus fordulatot ölt: részeg orosz őrkatonák megerőszakolják, és terhes marad. Az őrület határára jutó, testileg-lelkileg összeroppanó lánynak kettős küzdelmet kell megvívnia: önmagával és a falu lakóival. Önmagával, hogy a világra jövő csecsemőt - a „kis muszkát, a sátán fattyát" - magamagával gyermekeként elfogadtassa, s a falu szájával, amely megesett lányként, sőt, „katonakurvaként" bánik vele. Ezzel a csapásoknak koránt sincs végük: fiútestvérének halálhíre jön, hazatérő egykori szerelme idegenkedik tőle a rossz híre miatt, és előre vetíti árnyékát a kolhozszervezés, amely családját a függetlenségtől fosztja meg.