A Brand letisztult, tökéletes, érett mű, mégis olyan, mintha egy fiatalember írta volna.

A Brand letisztult, tökéletes, érett mű, mégis olyan, mintha egy fiatalember írta volna. Olyan tüzes, olyan kegyetlen és fájdalmas. Pedig Henrik Ibsen már majdnem negyven éves, amikor ezt a drámáját írja. „Hogy Brand éppen pap, az nem lényeges; a mindent vagy semmit követelés az élet minden más területén is fennáll, szerelemben, művészetben stb. Brand én magam vagyok legkülönb pillanataimban...” – jegyezte fel művéről Ibsen. Brand Istent szolgálja, de nem a szelíd nagyapónak képzelt szeretet és megbocsátás istenét, hanem egy fiatal, erős, megalkuvást nem ismerő, kérlelhetetlenül szigorú istent. Ahhoz, hogy az emberek méltók legyenek az ő istenére, hogy az életük és a hitük ne két dolog legyen, ahhoz teljesen meg kellene változniuk. Szülőfalujában, ahol éhínség dúl, felkérik, legyen a papjuk. Brand nem követel többet az emberektől, mint saját magától, de az túl sok. Túl nehéz az élet. Híveit pofátlan hazugságokkal elfordítják tőle. A mindent vagy semmit jegyében élt. Ő mindent odaadott. És nem ért el semmit. Nem lehet hazugságok, megalkuvások nélkül élni? Valószínűleg nem. De kell, hogy legyenek Brandok, akikhez mérhetjük magunkat. (Kúnos László és Rakovszky Zsuzsa fordítása)