A KÉTARCÚ BOSZORKÁNY mesejáték Lázár Ervin meséinek motívumait felhasználva írta: Szabó Attila

Volt egy Nagyszakállú Öregember, az volt a király. Úgy hívták, hogy Ajahtan Kutarbani. Ott élt az Üveghegy tetején egy fazsindelyes palotában. Volt egy falu, az volt a világ. Úgy hívták, hogy Rácpácegres. Ott éltek a rácpácok. És volt egy öregasszony, a Rácpác Boronka. Úgy hívták még réges-rég. Aztán történt egy s más. Kettészakadt a világ Rácokra és Pácokra. Az az áldott öregasszony is nyikk-nyakk, reccs, kettészakadt. Azóta nappal Rác, éjjel Pác. Nappal épít, éjjel rombol. Na de most az a Nagyszakállú, az az Ajahtan Kutarbani meglovagolta az Üveghegyet, és jön! És ismét egy lehet az, ami annak idején kettészakadt. Adja az ég! „Lázár Ervin meséinek ereje az önzetlen szeretet egyszerű felmutatásában van. Nála nem az eredendően gonosz bukik el, hiszen olyan nincs. Helyette megbocsátás és remény van. A kétarcú boszorkány nem Lázár Ervin-i, csupán „lázárervinül” beszélő mesehős, aki a szeretetről, önmagunk megismeréséről és elfogadásáról mesél gyerekeknek és felnőtteknek egyaránt.
    Előadásunk a 2009-ben bemutatott Az élet titka folytatása. Abban az öregkorról, a halállal való szembenézésről mesélt a Fiatal Öregasszony; itt pedig saját magáról, azaz saját magukról, hiszen ő folyton »ketten van«. Egy tündér, és a tündér jóságát állandóan megkérdőjelező boszorkány. Aki nézett már árgus szemekkel befelé, annak ez ismerős: belekukkantunk ebbe a zavaros kaleidoszkópba, és meglátjuk a bennünk lakó jót és rosszat. Az egyik tündér, a másik boszorkány. De melyik melyik?
    Síró-Nevető ország határán az idők kezdete óta egyedül él az Öreg Fiatalasszony egy apró szemű házban. Ez az utolsó állomása annak az útnak, amely az üveghegyre vezet. Azok járnak erre, akik tanácsért mennek a Nagyszakállú Öregemberhez. Hajdanán sokan átkeltek az országon: királyfiak, kalandorok, szélhámosok, csavargók és királylányok. Az asszony pedig mindenkinek személyre szabott útvonaltervet adott, így amire a Nagyszakállú Öregemberhez értek, már meg sem kellett szólalniuk, hisz kérdésükre saját maguk tudták a választ. De mostanában nem jár erre senki, így bőven van idő az emlékezésre. Lehet félelmetesnek lenni és szabadjára engedni a boszorkányt. Vagy lehet simogatni az emlékeket tündér-szemüvegen át. És elmélkedni arról, miért van szükségük egymásra: tündérnek a boszorkányra, boszorkánynak a tündérre.”
Szabó Attila

Előadásunk családi színház, már négyéves kortól ajánljuk! Közreműködik: Papp Barbara e.h.