Eugene O’Neill egyik legismertebb, és egyben legszemélyesebb drámája látszólag vékony történetről szól: egy átlagosnak tűnő amerikai família egy napját mutatja be – melyről hamar kiderül, hogy egyben a család alkonyát is jelenti.

Pedig ez a nap is csak úgy kezdődik, mint a többi: idillinek látszó családi reggelivel. A problémák, a szereplőkben megbúvó démonok azonban lassan felszínre bukkannak, és eljön a pillanat, amikor többé már nem lehet elnyomni őket... A viták vádaskodásokba, a veszekedések kilátástalan, vad háborúba torkollnak; az apa, az anya és a két fiú pedig egyedül találják magukat önmagukkal. A szerző végrendeletében kikötötte, hogy színdarabját csak halála után 25 évvel vihetik színpadra. Bár kérését az utókor nem tisztelte, életének ismeretében egyértelműnek látszik, miért döntött így: a Hosszú út az éjszakába az egyik legvallomásosabb, legerősebben önéletrajzi ihletésű mű, mellyel az irodalomtörténet valaha találkozott. A szereplők O’Neill családjának pontos mását adják, kezdve a színészként megbukott apával, a züllött, iszákos testvéren át a beteg fiúig (az író saját alteregója), hogy végül eljussunk a morfinista, lassan megbomló elméjű édesanyához.