NEM TALÁLTÁL ELŐADÁST MA ESTÉRE?

Martin Sherman monodrámája Rose életén keresztül éles rajzú portrét tár elénk a 20. századról is, amelyben minden megváltozott, kivéve az erőszakot. Iróniával, nevetve azonban a legsúlyosabb helyzet is könnyebben elviselhető.

„Az ember egy hétig üldögél egy fapadon, nevet, sír, vitatkozik, és közben emlékezik a halottakra, sokat eszik, sokat fecseg, végül egész belesajdul a feneke, és mindez arra, való, hogy emlékeztessen bennünket: egyazon néphez, fajhoz és kultúrához tartozunk, amely kultúrának a lényege a sajgó fenék, a panaszkodás, a heves vita, a nyughatatlan elme, a menekülő elme és az atomként fölrobbanó elme, bár az atomot még most sem értem, de hát megváltoztatta az elmúlt századot, azóta nem olyan a világ, mint azelőtt volt.” Rose végigélte a huszadik század borzalmait, a háborút, a varsói gettót, az Exodus utasainak kálváriáját, eltemette és meggyászolta a családját, a férjét és gyerekét. És most újra gyászol:
ROSE SÜVET ÜL A gyász az emlékezés ideje, de Rose nem szívesen emlékezik: Túl sokat élt, túl sokat látott.
Szeretne megszabadulni a fejében élő képektől – ezért elmeséli, megosztja velünk élete fontos pillnatait; Minden fájdalmat, örömet és szerelmet.
Humorral átszőtt, szívet melengető meséje megkapó jiddis Odüsszeia, amely élni akarásról, bölcsességről és emberi hitről tanúskodik. A Rose ősbemutatója 1999-ben volt a londoni Nemzeti Színházban.