NEM TALÁLTÁL ELŐADÁST MA ESTÉRE?

Gareth Armstrong: Shylock (monodráma) Rendező: Kővári Katalin

„Mit láthatunk hát Shylockban? A história bohócát és démonát láthatjuk, első számú közellenségét és első személyű áldozatát. Magunkat: fantasztikus jelmezben; egy közönséges, meztelen embert. Jelleme groteszk, sorsa tragikus – vagy megfordítva, többször is átfordíthatóan –, mert ellenfelében üldözi üldözött önmagát, s vele együtt testesíti meg az Emberevő Óriást, akit magunkból csinálunk: azt a természetellenes érzés- és gondolkodásmódot, mely vesztünkre lett második természetünkké. […]
A szentimentális beállítottságú olvasó kijelentheti: […] Lehetetlenség egyszerre önfeledten szeretni és józanul kalkulálni. De nézzünk szembe a kérdéssel: lehet-e máshogy az érzésnek hitele a világ piacán? Aki őszintén érez, tartozik számolni a kockázattal. Azt hiszem, leginkább erről szól A velencei kalmár, ezt a problémát foglalja metaforába. A képes példázat egy font emberhúsról beszél, mely szerződés tárgya, és kerek summában háromezer dukátnak felel meg: az emberi szívről, mint általános fizetőeszközről. És ennyiben rólunk. Arról, hogy a boldogtalanságnak éppúgy megvan az ára, mint a boldogságnak, és mindegy, hogy mi fizetjük-e a számlát vagy más, mert a lényeg az, hogy mindig mindenért meg kell valakinek fizetni.” „Hogy mi adta az ötletet A velencei kalmárhoz és mikor, pontosan nem tudjuk. Feltételezhető, hogy valamikor 1596 táján, a cadizi hangulatban kapott megbízást a háziszerző egy marlowe-i hangvételű, közellenség-csúfoló kriminálkomédiára. A Lordkamarás Társulata nem akart lemaradni a konkurens Lordadmirálisék mögött: ők sem féltek az ördögtől, ha profitálni lehetett belőle. Az esedékes ördög, bár a propaganda modern eszközeivel idézték és űzték, hagyományosan középkori természetű volt, nem annyira etnikai, mint inkább mitológiai összetételű. „Krisztus gyilkosait” csak mendemondákból, misztériumjátékokból és egzotikus történetekből ismerhették az angolok, mert zsidók nem laktak közöttük vagy háromszáz esztendeje, mióta I. Edward törvénye távol tartotta őket az országtól. Shakspeare-nek tehát nem volt Shylock-hoz eleven modellje, s így a köztudatban gomolygó ködképet szabadon alakíthatta – mint zilált kedélyállapotának tárgyi megfelelőjét – többértelmű költői motívummá. Ebben némi segítségére lehettek a londoni „marranók” is, a régebben keresztény hitre tért valamikori izraeliták, akik a mediterrán Dél-Európán keresztül idáig menekültek a spanyol inkvizíció elől. Láthatott ilyeneket a soknemzetiségű városban, ahogy walesieket, franciákat, lombardokat is. Mit tudhatott róluk, mit nem, tudósok vitatják. Azt mindenesetre tudta, hogy emberek.”