Aligha van lélegzetelállítóbb élmény, mint amikor egyetlen hegedű hangja tölti be a Zeneakadémia varázslatos hangulatú Nagytermének terét. S ha ennek a hegedűhangnak az előállítója Baráti Kristóf, méltán beszélhetünk az élmény feledhetetlenségének ígéretéről. Baráti Kristóf csodagyerekként indult, manapság pedig már napjaink egyik legnagyobb tehetségeként beszélnek róla a nemzetközi színtéren is.

Öt évesen vett először hegedűt a kezébe, három év múltán pedig már szólistaként lépett fel nagyzenekari kísérettel. Tizenkét évesen a Zeneakadémián tanult, fél évtizeddel később fedezte fel Eduard Wulfson professzor, a Stradivarius Társaság igazgatója a nagyvilág számára is, aki azóta egyengeti útját a világhírnév felé. Végigturnézta a világot (Párizs, Berlin, Tokió, Chicago, Sanghaj), nagynevű karmesterek tucatjával dolgozott együtt, fesztiváldíjak egész sorát gyűjtötte be – ez utóbbi széria csúcspontjaként három évvel ezelőtt elnyerte a „hegedűsök Oscar-díját” a hatodik moszkvai Paganini-versenyen. Prima Junior- és Liszt-díjas, harmincnégy évesen játéka pedig érettebb, mint valaha; máris valóságos mestere hangszerének. (Hangszere is mesteri, hiszen egy bő háromszáz éve készült Stradivarin, a „Lady Harmsworth” nevű instrumentumon játszik mentora jóvoltából.) Baráti egyformán otthonosan mozog a barokk és a 20. századi muzsikák világában, ezt Bach- és Bartók-darabokkal illusztrálja ezen az estén, igazi csemegeként pedig a belga Ysaÿe két szonátájával bizonyítja virtuozitását, valamint azt, hogy egymaga képes csodát teremteni a színpadon. Utóbbi két mű a modern hegedűjáték gyakorlatilag minden nyaktörő fortélyát bemutatja: elmélyült muzikalitással ötvözve, ördögi technikai tudást követelve előadójától.

Műsor:

Ysaÿe: II. (a-moll) szonáta („Jacques Thibaud”)
Ysaÿe: III. (d-moll) szonáta („George Enescu”)
J. S. Bach: d-moll partita (BWV 1004)
Bartók: Szólószonáta (BB 124)