A kaposvári Csiky Gergely Színház és a Pécsi Nemzeti Színház közös produkciója Székely Csaba: BÁNYAVAKSÁG komédia

Egy kicsi erdélyi faluban vagyunk, valahol a világ végén. Magyarlakta vidék. Valaha a helyi bánya adott kenyeret az ittenieknek, de amióta a bánya bezárt, munka egy szál se. Van viszont alkohol, tétlenség és kelet-európai korrupció. A történet Ince, az alkoholista polgármester házában játszódik, mely házban együtt él testvérével, Iringóval. Előbbi lánya, Izabella a városi egyetemen tanul (Ince felesége autóbaleset áldozata lett, az autót Iringó vezette) – utóbbinak a férje tisztázatlan körülmények között meghalt. Polgármester-választás küszöbén vagyunk, Ince rendőrt hívott a városból, hogy vetélytársa, Izsák disznóságait leleplezze, és persze a sajátjait fedezze…

"Az igazi kihívás ez: frenetikus humorral, a szánandó hősök szeretetével sikerül-e a tragikum felemelő erejét bizonyítani. Vajon sikerül-e az elesett, elbukott, de szánandó és szeretnivaló embert felmutatni, sikerül-e a jót, de legalább annak vágyát felzengetni akkor, amikor körülöttünk és bennünk tarol a rossz." (a rendező)

Bemutatók a kaposvári Csiky Gergely Színházban
Sors-tragikomédia
Bérczes László, az előadás rendezője a Bányavakságról
Ha röviden kell beszélni Székely Csaba Bányavakság című tragikomédiájáról, akkor az embernek rögtön a dráma a lényegéhez tartozó sémák jutnak eszébe: a munkanélküliségben vegetáló, mindenféle lehetőségtől elzárt falucska lakóinak kilátástalan helyzete és az ebből fakadó reménytelenség, tehetetlenség, kétségbeesés, düh érzése; a román-magyar együttélés nehézségei, a gyűlölködés, a kisebbség és a többség viszonya, az együttlétezés lehetőségei-lehetetlenségei. Ebben a helyzetben minden probléma élesebbé válik. De ez „csak” az alaptéma. Székely Csaba mindezt nagyszerű humorral, sajátos nyelvi eszközökkel fejezi ki – nyelvi kifejezésmódja sokat merít Martin McDonagh és az őt fordító Varró Dániel stílusából. Szintén sok ponton merít Csehov műveiből – mindenekelőtt a Cseresznyéskertből. Nem véletlen az sem, hogy engem elkezdett érdekelni Székely Csaba szövege… megvannak itt a személyes összefüggések… (Bérczes László legutóbbi két rendezése Csehov Cseresznyéskertje és McDonagh Vaknyugat című komédiája – a szerk.). A próbafolyamat alatt most arra törekszünk, hogy mindezt élő, lélegző testté alakítsuk. Nem azt kell aláhúzni, amit a szöveg amúgy is mond, inkább egy árnyalt közeget-hátteret a történések köré vonva, ezeknek az egymást szerető-gyűlölő embereknek a motivációit akarjuk megtalálni, megmutatni. Azt gondolom, hogy a politikai megnyilvánulások, harcok, úgynevezett elvek és eszmék ütközései nagyon sokszor az egyes emberek saját, személyes problémái által „ihletődnek” – a magányból, a szeretetlenségből, a szorongásból a sehová sem tartozásból…, vagyis az egyén saját, személyes sorsából. Engem igazából ezek a személyes motivációk érdekelnek. Mi játszódik le például abban az ötvenes, szétesett életű férfiban, a darab főszereplőjében, aki kilátástalannak találja az életét. Érdekel, hogy képes-e eljutni arra a pontra, amikor szembe tud nézni az életével, a sorsával, sőt el is tudja fogadni azt. Vagyis a mi értelmezésünkben a Bányavakság nem szocio-darab, hanem inkább sorstragédia. Pontosabban sors-tragikomédia. Hiszen ezek a mi kis hőseink egyszerre szánnivalóak és mulatságosak. Szeretnénk, ha a nézők is annyit nevetnének rajtuk, és annyit sírnának értük, mint mi a próbák során.
Bemutató: 2014. február 26.

Szidott-szeretett lélektani realizmus
Kelemen József, az előadás rendezője a Tizenkét dühös emberről
Régről szeretem ezt a darabot, talán korábban ismertem a színdarabot, mint a filmet. Szeretem, mert rettenetesen színészbarát – és mert élvezem a „kisrealista szöszmötölést”, a szidott-szeretett lélektani realizmust, mikor kitaláljuk a szereplők egész élettörténetét, a családi hátterüket, azt, hogy mi van a retiküljükben, aktatáskájukban. Azért mondom, hogy színészbarát, mert tizenkét nagyon jól játszható szerep van benne, nagyjából egyenlő jelentőségűek, és mind alkalmas egy izgalmas karakter felépítésére. Ráadásul egyszerre kell működtetni őket a színpadon két órán keresztül: nagyszerű szimultán játék ez. Az eredeti drámában az esküdtek mind férfiak, a mi előadásunkban négy szereplőből női figurát csinálunk. Ez jót tesz a darabnak – valóságosabbá és maibbá válik a történet. Szeretném, ha a cselekmény nem egy tőlünk távoli helyen – Amerikában – játszódna, hiszen a téma, amit a darab többek között feszeget – sértettség, rettegés, idegengyűlölet, gőg és a belőlük fakadó cinizmus és agresszió – hétköznapi ismerősünk.
Bemutató: 2014. március 21.

Nyári Szilvia
Iringó és Ince, a két testvér közötti kapcsolat meglehetősen torz. Nem tud nem torz lenni, hiszen több haláleset és az azokkal együtt járó feldolgozhatatlan teher nehezedik kettejük lelkére és kapcsolatára. Ezek súlyát cipelik örökre; Iringó el is mondja: „a teéretted való lelki adósságom miatt alkudozok itten veled”. Vétkesnek, bűnösnek érzi magát, úgy érzi, vezekelnie kell Ince felé. Iringó múltjában a baleset mellett van egy másik, sötét titok is, amit csak Ince tud – a falu lakói csak sejtik, mi történt Iringó férjével. Mindezek mellett Ince anyagi függésben is van a testvérétől, hiszen eladta Iringónak a házrészét. Mindeközben a két testvér nagyon szereti egymást: összetartoznak, akármi történjék is, össze vannak kötve, védik-óvják a másikat – akkor is, ha a mindennapjaikban hatalmas indulattal feszülnek egymásnak. Számomra fontos volt – és Bérczes László rendezővel ebben egyetértettünk –, hogy ennek a nőnek a múlt titkai és terhei ellenére legyenek még tervei, reményei, még ha halványak is. El akarja hagyni a házat, a falut. Nem lehet menekülni egy életen át, a bűntudat és a félelem így is kísérni fogja mindig, de legalább a bűn helyszínét el akarja hagyni. Társra vágyik – a mi változatunkban Florin érkezése egy reménysugár neki, és úgy tűnik, a férfit is megfogja benne valami. Felcsillan egy lehetőség… Iringó egy nagyon összetett, gazdag figura. Amellett, hogy fásult, enervált nő, fantasztikusan fanyar és provokáló humora van, ami még érdekesebbé teszi. Fontos volt azonban, hogy ne billenjen el a humor felé a karakter, hanem hús-vér figura legyen, akinek tragédiáját, szenvedését mélyről felhozott, igazán megélt, valóságosan megszülető pillanatokkal tudjam megmutatni. Olyan szerep ez, ami meggyötör: nehezen adja magát, nehéz megformálni, megtalálni magamban, közben pedig óriási lehetőség, mert rengeteg színt kell megmutatni ez alatt a másfél óra alatt. Boldog vagyok, hogy találkozhattam ezzel a szereppel.

Szula László:
A főszereplő, Ince egy nagyon szép és jó várat akar felépíteni, csak nem veszi észre, hogy rossz kövekből építi ezt a várat – ami aztán össze is omlik. Egy munkanélküli bányász, egy így-úgy működő polgármester ő. Közelednek a választások, és két olyan ember viaskodik a polgármesteri székért, akik közül egyik se alkalmas arra, hogy polgármester legyen. Nem is értem, hogy miért akarják ezt a pozíciót, és miért éppen itt. Ebben a kis faluban nincs már se jelen, se jövő. Csak túlélés van. Ez nem lemondás – hanem ilyen időket élünk, hogy túl kell élni – szokták ezt mondani. És nagyon sokan élnek így. Igazából mindkét polgármester-jelölt a saját egóját követi, a saját szobrát faragja – ki így, ki úgy. Mulatságos és egyben elszomorító dolog ez. Mindegy, hogy egy kis erdélyi faluban vagyunk, vagy bárhol a világon, ez számomra egy szánalmas csatározás. De a történet inkább az egyéni tragédiákról, örömökről szól, kevésbé a politikáról. Nekem az a fontos benne, hogy az emberek minden szituációban a helyüket keresik az életben. Ince és a többiek is mind azt hiszik, hogy jó úton járnak – az ember mindig ezt hiszi, mert valami értelmét keresi az életének. Aztán vagy van, vagy nincs – azt majd valamikor, amikor elvágják a filmet, és vége lesz az egésznek, akkor valakik minősítik majd. Ince elvesztette a családját, és azt a boldogságot akarja visszakapni, amit akkor érzett, régen, mikor még hitt abban, hogy valami lesz, lehet a jövőben. A történet sok meglepetéssel szolgál – kicsit olyan, mint egy krimi. Bár itt mindenkiről kiderül, hogy így vagy úgy silány, szánandó alak. Először nagyon tragikusnak éreztem az egészet, borzalmasnak, de közben meg annyit lehet röhögni rajta, mintha a Ludas Magazint olvasnád. A Bányavakság egy nagyon jó darab, közönségdarab – csak a végén csattan az ostor.