Páskándi Géza: Vendégség
dráma három képben egy részben
Páskándinak a Magyarországon 1971-ben bemutatott, majd 1973-ban kötetben
is napvilágot látott drámáját olvasva szembetűnő, mennyire aktuális. S
mai érvényessége nem a történelmi helyzetek analógiájában, még csak nem
is időszerűnek látszó társadalmi-politikai áthallásokban érhető tetten,
hanem sokkal inkább az időtlennek látszó emberi élethelyzetek
lelki-morális aspektusában. Bár a Dávid Ferenc-i történetben egy XX.
századi szovjet típusú diktatúra analógiája sejlik fel, s tudható, hogy a
dráma mögött az író nagyon is „életes" valóságélménye, az '56 után a
Duna-deltában eltöltött kényszermunkatábor fél évtizede húzódik meg – és
a Vendégség ennek az életélménynek a lelki lenyomata –, valójában a mai
néző számára izgalmassá és fontossá azért válik a mű, mert drámai
erővel képes felvetni az önbecsülés megtartó erejének fontosságát és az
„embernek maradni" erkölcsi parancsának máig ható érvényességét.
Az
előadás nem történelmi drámaként tekint a Páskándi-műre, hanem sokkal
inkább úgy, mint „modell-drámára", amely a szerepek matematikai
képletrendszerében fogalmazza meg az emberi magatartásformákat és azok
változásait. Arra koncentrál, milyen nyomot hagy az egyes emberen a
hatalommal való találkozása, s hogyan alakítja ez a találkozás az emberi
viszonyokat.
Miközben az előadás a szöveg szintjén a hitbéli
értékekről beszél, valójában a hatalom rendszerszerűségéről szól, amely
megsemmisíti az embert. A megsemmisülés útjába egyetlen dolog állhat: a
tetteinkért való személyes felelősség felvállalása. A legnehezebb
vállalás, mert azt a kérdést veti fel: felülírhatja-e az egyes ember a
rendszerhez való alkalmazkodás elkerülhetetlennek látszó sorsszerűségét?
Úgy tűnik, az „igen" válasznak nincs alternatívája – már ha fontos
valaki számára az emberi létminőség.
😷
A kormány döntése értelmében a színházakban kötelező a maszk viselése.
