NEM TALÁLTÁL ELŐADÁST MA ESTÉRE?

Romantikus történet.

Fordította: Nádasdy Ádám

A darab 1912-ben íródott, először német fordításban jelent meg 1913-ban, majd angolul 1914-ben. Az ősbemutató is németül volt 1913-ban a bécsi Burgtheaterben. 1914-ben került színre Londonban, illetve (a londonit néhány hónappal megelőzve!) a pesti Vígszínházban. A műből 1938-ban film készült, forgatókönyvét a 82 éves Shaw írta (Oscar-díjat kapott rá), s ebből azután néhány "filmszerű" részletet átvett a darab 1941-es kiadásába. A Pygmalion alapján írta 1955-ben Alan J. Lerner a My Fair Lady című musical szövegét, mely Higgins és Liza közti happy enddel végződik, s amelyből zenés film is készült.
A Pygmalion eddigi magyar fordításai: Hevesi Sándor (1914), Mészöly Dezső (1953), Spiró György (1990 Radnóti Színház)Liza beszéde:

Az angolban igen erős a nyelvi tagolódás, főleg a kiejtést illetően: másképpen beszélnek városról-városra (sőt, Higgins túlzásával: háztömbről-háztömbre), de ennél fontosabb, hogy társadalmi osztályonként is különbözik a nyelv. Shaw tudta, hogy miről beszél: ír volt, s bár az angol volt az anyanyelve, élete végéig felismerhető íres akcentussal beszélt. Amikor 20 évesen Londonba jött, megtapasztalhatta a "csúnya" kiejtésűeket sújtó kirekesztést, lenézést. Aztán a századfordulón kifejlődő fonetika lehetővé tette a kiejtés tanítását, átformálást (így a logopédiát is), ennek egyik élharcosa Henry Sweet professzor volt, Shaw ismerőse, akiről Higginst mintázta.
A londoni proletár beszédmódot Cockney-nak nevezik; ennek egyik fő jellemzője, hogy a "h" hangot sehol sem ejtik ki. Nem véletlen, hogy a professzort éppen H. H.-nak hívják, s Liza és Doolittle 'Enry 'Iggins-nek szólítja.
Mindezt a mai magyar színpadon lehetetlen visszaadni, mert a magyarban a kiejtési különbségek eleve sokkal kisebbek, s nem is hordoznak ekkora jelentőséget. Az átlag-kiejtéstől hatásosan eltérni csak két irányban lehetne: a parasztos-falusias, illetve a cigányos-városias felé. Az első út azért nem járható, mert Liza (és az apja) nem vidékről fölkerült parasztok, hanem öntudatos nagyvárosi proletárok; a második azért nem, mert a darabban az etnikai kérdés föl sem merül, Liza csakis a beszéde és a modora miatt nem tagozódhat be az úri világba. Ezért fordításomban Liza "hibás" beszédét, főleg nyelvtani és szóválasztási helytelenségekkel érzékeltetem, azaz a "tananyagot" a kiejtésről a nyelvhelyességre helyeztem át; a többit a rendezőre és a színésznőre bízom (így tett Shaw is). (Nádasdy Ádám)

Alkony:

Decemberi bemutatónkban szürreális, elrajzolt, chagalli világot álmodott a színpadra Valló Péter rendező valamint a két tervező - Horgas Péter és Benedek Mari. Ebben a különleges színpadi világban a színészekre is nehéz feladat hárul, hiszen a szerepformálás során nem a szokványos, realista színészi eszközöket kell használniuk. Az Alkonyban nagy hangsúlyt kap a zene és a tánc is, és ez is szokatlan feladat elé állítja a színészeket.

Adorjáni Bálint:

Egy ilyen produkció rendesen megmozgatja az embert. A próbafolyamatnak ebben a fázisában a legnehezebb feladatnak a zsinagóga-képet látom, ahol meg kell tanulni a zsoltárokat, amiket folyamatosan mormolunk, miközben zajlik egy jelenet és párbeszédek vannak. Nagyon élvezem a kocsmaképet és a verekedést is. És külön öröm, hogy egy olyan nagyszerű színésszel dolgozhatok együtt, mint Cserhalmi György - akitől pár pofont begyűjtök a kocsmajelentben.

Martin Márta:
Ebben a szürreális világban rendkívül erős karaktereket kell megformálnunk, és ez komoly mesterségbeli tudást, illetve technikát igényel: nagy ecsetvonásokkal dolgozunk, miközben a reális szituációknak is meg kell maradniuk, hús-vér embereket kell eljátszanunk.
Az én figurám állandóan részeg, ráadásul csipőficamos - ezt nem mi találtuk ki, Babel írta meg ilyenre. S bár a részegség különböző fokozatait és típusait keresgélem, mégsem ezek a külsőségek lesznek fontosak a szerep megformálásában, hiszen egy emberi sorsot kell megmutatnom.