A vörös macska háza című festményem körüli történések együttese valami különös beavatásként él bennem és ennek emléke egész életemen át elkísért annak ellenére, hogy az azt övező történések valóságáról egyáltalán nem vagyok meggyőződve. Ám mindez egészen 19 éves koromtól máig - azaz az elmúlt 60 éven át - követ úgy, hogy néha magával ragad, amiről csak elragadtatottan lehet szólni. Valahogy úgy, ahogy a táltos ló által elragadott táltos, vagy sámán is különböző létsíkokat bejárásáról kíván szólni, de ilyenkor nem ura önmagának, mert eltűnik a képzelet és a valóság közti határ. Mert nem is olyan könnyű a kettő közti határt meghúzni, mint ahogyan azt az emberek általában elképzelik.

Azt persze jól tudjuk, hogy a valóságot olykor átszínezi képzeletünk, s annak emléke lassanként képzeletvilágunk részévé lesz, de vajon előfordulhat-e ennek az ellenkezője is, amikor képzeletvilágunk egy része valósággá válik? Erre keresem a választ ebben a történetben, amelynek stációit egy-egy képem jeleníti meg.