KÖZÖS NEVEZŐ
Cseh Tamás és Bereményi Géza (még ha maguk talán tiltakoznának is ez ellen) a 70es és 80as évek legaktuálisabb, legpontosabb, az akkori 30-40-esek korhangulatát kifejező és lenyomatként őrző dalok saját- és környezetük sorsa által lett kivételesen érzékeny alkotói, akik által a zene, a vers értékű szöveg és az előadás együttese új minőséget nyert.

Ha valaki esetleg nem tudná pontosan, mi is történt hazánkban a 60as évek konszolidációjából indulva amely Bibó szavaival élve olyan volt mint a méz…de előre haladni nem lehetett benne, a 90es évek szavak szintjén legalábbis szép új világának hajnaláig, annak szívből merjük ajánlani, hogy hallgasson Cseh Tamást.

Füstös presszók, klubok, átvirrasztott éjszakák, hajnalig tartó beszélgetések egy ital mellett, tiszta szívvel megénekelt történetek és pillanatképek egy gitáron, amik nemzedékeknek nyújtottak útmutatást, hol felkavaró élményt hol megnyugvást, örömet, emléket, hol szórakoztatást és még hosszan sorolhatnénk, hogy kiből mit is váltanak ki ezek az dalok, de egy dolog szinte bizonyos: mindannyiunk számára jelentőséggel bírnak.

Minden szó, minden hangsúly, minden akkord önmagán túl valami mást is jelent és ennek megfejtése sok áttétellel, réteggel, ha szimbolikusan is: a Szabadságszerető ember vallomása, a dalok világa nemzedékek számára jelentette a szimbólunok nyelvén Illyés Gyula próféciájának zsarnokság helyett a szabadság szóval történő értelmezését.

Az igaznak katarktikus kimondása mindíg felszabadító erejű (mégha akkoriban az az életérzés csak egy estére szóló érzete volt a szabadságnak) egyben üzenet a jövő számára is, hogy a történelem akár észrevétlenül is ismételheti önmagát így válva akaratlanul is Közös Nevezőnkké.

A dalok értelmezésében és előadásában az alkotók azonban ahogyan önmaguknak – néha még egymás viszonylatában is, ahogyan Bereményi szerint Antoine és Desiré bohócok, míg Tamás szerint koldus csavargók – nekünk, az utódoknak is teljes szabadságot adnak, ahogyan az egyszer egy interjúban hihetetlen alázattal és szerénységgel elhangzott: ők csak szolgálói a daloknak amiket önmaguknál jelentősebbnek tartanak…

Amikor 12 évvel ezelőtt a Docpiano Band különös története kezdetét vette, Máté és András végtelen egyetértésében megállapították, hogy talán algoritmussal sem hozhatna össze különbőzőbb embereket (akár Tamás és Géza?) a sors, egyetlen Közös Nevezőjük  - ami ma már akár sorsszerűnek is tekinthető - nem volt más, mint Cseh Tamás világa iránti rajongás.

Elérkezett a pillanat, amikor a szívüknek legkedvesebb dalokat, zeneileg szabadon újragondolva (már csak a a zongora okán is), egy történetre fűzve úgy mutatják meg a Nyilvánosságnak, hogy Telente vasárnap, a Váróterem, a Shakespeare, a Munkásszálás, elgondolkodtató, mindannyiunk jövője számára mégis mindenképpen pozitív üzenetet, KÖZÖS NEVEZŐT hozhasson.