Korunk komponistái gyakran merítenek ihletet korábbi zeneszerzők munkásságából. Mai hangversenyünkön három olyan művet mutatunk be, melyek tudatosan vagy tudattalanul idézik fel a nagy klasszikusok zenei stílusát.

Vezényel: Thomas Kornél
Közreműködik Farkas Ágnes – oboa
Budafoki Dohnányi Zenekar

Korunk komponistái gyakran merítenek ihletet korábbi zeneszerzők munkásságából. Mai hangversenyünkön három olyan művet mutatunk be, melyek tudatosan vagy tudattalanul idézik fel a nagy klasszikusok zenei stílusát.

Bella Máté műve a régi minták és a modern minimálzenei elemek izgalmas találkozása. A zenemű egyértelműen a barokk concerto grosso hagyományait követi, de modern, XX. századi köntösben, repetitív zenei elemekkel. A záró tétel (Haláltánc) hallatán talán Vivaldi Négy évszakának nyári vihara juthat eszünkbe, de a haláltánc hangulatát a Dies irae dallamának vészjósló témája alapozza meg.

Richard Strauss oboaversenye a szerző késői műve. Kijelentette, hogy a Capriccio után írt műveit csak „csuklógyakorlatnak” tekinti. Nos, egy ilyen csuklógyakorlat az Oboaverseny is, kis apparátusra, áttetsző hangszereléssel, melyben Mozartot idézi mind dallamosságában, mind játékosságában.

Brahms zongoranégyese a kamarazene-irodalom egyik gyöngyszeme. Nekünk, magyaroknak különösen kedves a fantasztikusan sodró erejű Rondo alla Zingarese című zárótételével, amely az akkor magyarosnak hitt cigányzene stílusában íródott. A művet mind zenei, mind érzelmi dimenziói a szimfóniák sorába emelik. Talán ezt érezte Schönberg is, amikor zenekari átiratot készített. Tréfásan meg is jegyezte, hogy az átirattal valójában Brahms ötödik szimfóniáját alkotta meg.