A madrigálok tehát egyáltalán nem valamiféle evilágtól távoli, szűzies darabok voltak, hanem máig érvényes módon beszéltek az emberi létezés legnagyobb csodájáról és legzsigeribb rétegéről: a szerelemről és a szexről.

Willaert, Lasso,Marenzio, Gesualdo és Monteverdi művei

 

Cantica Aeterna énekegyüttes: Ballabás Alíz (szoprán); Balogh Eszter (mezzoszoprán); Nagy Bernadett (alt); Mészáros Péter (tenor); Najbauer Lóránt (basszus)

Közreműködik: Davidovics Igor (lant)

Műsorvezető: Fazekas Gergely (zenetörténész)

 

A szexualitástól túlfűtött popzenével szemben a klasszikus zenére hajlamosak vagyunk valamiféle evilágtól távoli, szűzies művészeti ágként tekinteni, joggal merülhet fel tehát a kérdés, hogy a régi nagy zeneszerzőket foglalkoztatta-e egyáltalán a szex. Mármint nem magánemberként (úgy kit nem?), hanem a műveikben. Ha a zenetörténetírás hagyományos prűdériáját levetkőzzük, a válaszunk nem lehet más, mint egy határozott igen, ez az egyórás, magyarázatokkal ellátott koncert pedig éppen ennek bizonyítására vállalkozik. Tárgya a 16. század legnépszerűbb világi műfaja, az olasz madrigál, amit néhány fős énekegyüttesek számára, otthoni előadásra komponáltak, témájuk pedig az esetek túlnyomó részében nem volt más, mint a szerelem. Sőt a testi szerelem. A szexualitás olykor egészen konkrétan, már-már pornográf módon jelent meg a madrigálszövegekben, máskor kifinomult metaforákba burkolták a mondanivalót (mit jelenthet vajon az „ezer halált halni”, vagy a „kiömlött a lelke” kifejezés ebben a kontextusban?). A zene pedig minden ízében a szavakhoztapadva kísérelte meg fokozni a szöveg hatását. A madrigálok tehát egyáltalán nem valamiféle evilágtól távoli, szűzies darabok voltak, hanem máig érvényes módon beszéltek az emberi létezés legnagyobb csodájáról és legzsigeribb rétegéről: a szerelemről és a szexről.