Egy dal, amely szavak nélkül a legkifejezőbb. Egy zongoraverseny, amely visszahozta szerzőjét a mély depresszióból. Egy szimfónia, amely végleg feledtet egy megsemmisítő kudarcot. Rachmaninov művei keletkezésük történetét tekintve is izgalmasak, a korabeli kritikusok szerint szentimentálisak és nosztalgikusak, mi mégis azért szeretjük hallgatni őket, mert gyönyörűek!

A dalirodalom kuriózuma, az eredetileg énekhangra és zongorára írt Vocalise zenekari változata nyitja a koncertet, majd a 2. zongoraverseny szólal meg Anna Vinnyickaja előadásában, akit a Washington Post „igazi oroszlánnak” nevez, a Gramophone pedig „fény és árnyék felejthetetlenül csillogó játékát” emeli ki vele kapcsolatban. A szünet után a monumentális zenei diadal, a 2. szimfónia hangzik el.

„Mi szükség van szavakra, amikor a hangoddal és az interpretációddal mindent jobban és kifejezőbben tudsz közvetíteni, mint bárki szavakkal tudna?” – írta Rachmaninov Antonyina Nyezsdanova énekesnőnek, akinek Op. 34-es 14 dalából az utolsót szánta. A Vocalise énekszólamát tetszőleges magánhangzón kell előadni. A kitartott hangok, a hajlékony dallamok szinte hegedűszerű hangzást eredményeznek. Nem csoda, hogy számos tisztán hangszeres változat készült a népszerű dalból, a zenekari verzió egyenesen a szerző tollából. Ez a hangszerelés talán még jobban kiemeli a darab érzékiségét, hipnotikus szépségét.

Apropó hipnózis… 1901-ben Rachmaninov befejezte 2. zongoraversenyét, ami áttörést jelentett számára: segített neki letenni az alkoholt és kilábalni egy sikertelen bemutató okozta depresszióból. Az 1. szimfónia bukása után ugyanis úgy érezte, alkalmatlan a komponálásra. Az áttörést hozó darab ajánlása orvosának, Nyikolaj Dahlnak szól, aki hipnoterápiával segítette elő nemcsak a szerző gyógyulását, de a mű keletkezését is. A háromtételes zongoraverseny gyönyörű dallamaival, izgalmas párbeszédeivel, számos fafúvós szólójával és ünnepélyes C-dúr fináléjával egy sikeres kezelés záróakkordja lett, hiszen a szerző soha többé nem esett újra depresszióba.

A szimfóniaírás viszont továbbra is érzékeny pont maradt. Rachmaninov tíz évvel az ominózus kudarc után nyúlt újra a műfajhoz, ám első vázlataival elégedetlen volt. Erőt vett magán, átdolgozta a művet, és 1908-ban karmesterként ő vezette sikerre a szentpétervári ősbemutatót. Akárcsak a zongoraversenyért, ezért is megkapta a Glinka-díjat; végérvényesen legyőzte traumáját. Az egyórás mű nyitótétele sejtelmes és merengő lassú bevezetéssel kezdődik, majd fokozatosan jut el a viharos kidolgozási részig. A témák mottóként vissza-visszatérnek a későbbi tételekben. A Dies irae dallamát felhasználó derűsebb scherzo és a szerző egyik legszebb motívumát tartalmazó lassú tétel következik, majd fényes, dúsan hangszerelt, győzedelmes finálé zárja a művet.

Műsor:

Szergej Rachmaninov: Vocalise, Op. 34, No. 14;
2. (c-moll) zongoraverseny, Op. 18;
2. (e-moll) szimfónia, Op. 27

Anna Vinnyickaja (zongora)
vezényel: Fischer Iván