A Táncz c. film

Az első magyarországi filmfelvételt a Lumiére testvérek operatőrei készítették 1896-ban a millennium alkalmával, ezt azonban sosem láthatta a közönség, mert a képekről lemaradt az ünnepségeket megnyitó Ferenc József feje.
 
Az első megrendezett, dramatizált jeleneteket tartalmazó magyar filmet A táncz címmel 1901. április 30-án vetítették le az Uránia Tudományos Színház előadásának illusztrációjaként. Az alkotásban a kor nagy színészei – Blaha Lujza, Fedák Sári, Márkus Emília, Hegedűs Gyula – és az Operaház balerinái szerepeltek, a 18 jelenet a tánc történetét dolgozta fel az ókori táncoktól a 16. századi francia udvari táncokon, az olasz tarantellán, a barokk és magyar táncokon (mint a palotás és csárdás) át a 20. századig. Fedák Sári facipős japán táncot adott elő, Blaha Lujza csárdást táncolt. A táncokat Cesare Smeraldi, az operaház balettmestere tanította be. A forgatókönyvíró Pekár Gyula az 1896. évi párizsi világkiállítás hasonló előadásából merítette az ihletet, aki az előadásnak nemcsak szerzője, hanem felolvasója is volt. Az operatőri és rendezői munkát Zsitkovszky Béla vállalta, aki eredetileg fényképész volt, és aki egy vetítőgépet alakított át kamerává, amellyel az első felvételeket készítette a mai Uránia filmszínház épületének tetőteraszán. A zenét Kern Aurél szerezte. Az első jelenetet, Márkus Emília Salome-táncát kétszer kellett felvenni, mert a szalag elégett.
 
A korban rendkívül hosszúnak számító, 500 méter hosszú film nem maradt fenn, csak a sajtóban közölt képeket, néhány plakátot és Pekár Gyula könyvalakban is megjelent előadását ismerjük. A táncz sorsa sajnos nem egyedi, a némafilmek és az 1945 előtt készült hangosfilmek közül nagyon sok eltűnt, elkallódott.

KET - Set your mind free

Az elme szabadságáról, zabolátlan teremtő erejéből kapunk ízelítőt az est folyamán. Szemtanúi lehetünk, ahogy a test és a tudat percről percre elszakad a realitás talajáról. Anton Lachky káprázatos világa a fantázia határtalansága, amely porrá zúzza a minket gúzsba kötő béklyókat, felszabadítja a gondolatokat, a testet pedig vérpezsdítő tempóban hajszolja a katarzis felé. A transzállapotig fokozott álomban a királynő, a hattyú, a paripás hintó, a cirkuszi elefánt éppúgy feldereng, mint az ember és küzdelme önmagával, illetve az elemekkel. Az egyik pillanatban lágy és nőies érzékiség, a következőben erőteljes, hangos, férfias lendület söpör végig a színpadon. Megszűnik az idő, és mint a ketrecbe zárt vadállat, aki fogságából szabadulva beleveti magát a végtelenbe, úgy szabadul el az energia, mely már nem tűri tovább az elme koporsóját. A csattanó ostor hangja tovább fokozza az áhított szabadság eléréséért vívott küzdelmet. A zene magával ragadó ritmusa, a kiszakadó sóhajok hangja, az arcok játéka a tudattalan, bennünk rejlő vágyakat kelti életre. Elmerülünk egy olyan élményben, ahol eltűnnek a határok, feloldódnak a korlátok. A külvilág zaja elnémul átadja helyét a képzeletnek és beindul a kémia, amit már nem kell megmagyarázni. Engedd el magad!

Mészáros Máté - A távolság mechanikája

Mészáros Máté A távolság mechanikája című előadásában a statikus és dinamikus testek térben való elhelyezése és mozgatása, az összeillő és össze nem illő rendszerek egy térbe zsúfolása, valamint a testek között keletkező távolság vizsgálata kerül a középpontba. E problémakör érzékeltetésére a koreográfus eszköze a megfelelő mozdulat megtalálása, azaz az absztrakció fizikai testre való lefordítása.
A térben elhelyezkedő testek találkozásának a variációit mutatjuk be, és ezáltal szeretnénk beindítani a szabad értelmezés lehetőségét a nézőben. A társadalmi és személyes kontextusból kiragadott epizodikus események reprezentálnak érzelmi, morális vagy intellektuális szituációkat.
Az előadás még egy további nézőpont mentén válik érzékelhetővé: a Porteleki Áron által készített hangtereken keresztül, ahol nem csak a fizikális térérzékelésünk, hanem a gondolati tereink is aktivizálódnak.
A három igen különböző háttérrel rendelkező előadó (egy klasszikus balett képzésben részesült, egy néptáncos alapokkal rendelkező és egy célirányosan kortárs technikákkal képzett táncos) és a zenész olyan közel merészkedik egymás személyes tereibe, ami által a befogadók eltávolodhatnak szokványos értelmezési kényszereiktől. A testek itt nem performatív képességük, hanem plasztikus, folyamatosan formálható anyagszerűségük miatt képzőművészeti perspektívába helyezik a táncot.